2011. nov 01.

Pillanat....A gyertya árnyékában

írta: Gray mouse
Pillanat....A gyertya árnyékában

   Ahogy leült a folyóparti sétány kopottas padjára, felsóhajtott. - Végre egy kis csend... - Ide nem ért el a városi forgatag szűnni nem akaró morajlása. Volt idő, mikor szerette a nyüzsgést. Szívesen üldögélt egy belvárosi teraszon és forrócsokit kortyolgatva figyelte az embereket. De egyre többször vágyott a csendre, a nyugalomra. Szeretett ide kijárni, szerette nézni a folyót. Minden évszaknak megvolt a maga szépsége. Mikor a tavaszi napsugarak felébresztették a természetet, a rügyek kipattanva virágba borították a fákat, benne is újjá született a remény. A nyári forróságban a fák árnyéka adott egy kis menedéket, a téli estéken pedig mesébe illő hangulatot teremtett ahogy a fény játszadozott az ezüstösen szikrázó hófedte tájon. De talán ősszel volt a legszebb a látvány. Minden alkalommal  ámulatba ejtette a táj szépsége. Hosszú percekig csodálta ahogy a víz tetejét belepték a fák lehulló levelei. Mire átitatva eltűntek a folyómeder mélyén, mindig akadt utánpótlás, így az egész folyó színes szőnyeghez hasonlított. Az embernek kedve lett volna ráfeküdni és sodortatni magát a víz erejével. Kényelmesen elterülni a tetején, nézni a víz felett összeboruló fákat, hallgatni a csendet, nem törődni semmivel. Még azzal sem, hogy a varázsszőnyeg semmivé válik és a víz átveszi az uralmat a testünk felett és lehúz a mélybe. Oda ahol már nem fáj a szív, nem bántja senki. Nincsenek gondok, nincs csak a sötét végtelen csend....

   Ahogy ült a padon és nézte az aranysárgába borult tájat, s érezte a víz csábító erejét, eszébe jutott milyen könnyen megoldódna minden. Hisz napról-napra egyre jobban érezte, fogytán az ereje. Már a reggeli felkelés is komoly megpróbáltatás volt számára. Olyan feleslegesnek érezte a  mindennapi harcot az életben maradásért. Tudta, sok jó már biztos nem vár rá az életben, mindent átélt amit egy emberöltő alatt lehetséges. S tudta, a vége úgyis az elmúlás lesz! Akkor minek ez a küzdelem? Mind elmegyünk egyszer, s bizony már az ő korában tisztában volt azzal, hogy az élet nélküle is menni fog tovább. Pár hét, esetleg pár hónap múlva mindenki élete visszaállna a régi kerékvágásba.

  Érezte ahogy az egész lelkét átjárja a szomorúság. Tényleg ennyi lenne az élet? S tényleg ilyen egyszerű lenne a vége? Csak engedni kell a folyó csábításának? Becsukta a szemét,s elképzelte ahogy a teste egyre mélyebbre süllyed a vízben, és a feje fölött újra összeér a vörösesbarna levélszőnyeg. Érezte ahogy minden lelassul, minden olyan tiszta, magától értetődő lesz, nyugalmat és megkönnyebbülést érzett. S akkor bevillant egy kép. Majd egy újabb s újabb.... Látta ahogy kisgyermekként szaladt az apukájához, s nevetve gurultak le a lankás hegyoldalon. Látta ahogy az anyukája könnyes szemmel nézi mikor hófehér ruhában vonul a templomban az oltárhoz. Látta mikor a gyermekét a hasára fektették s a pici ránézett, s hosszú percekre összeolvadtak egymás tekintetében. S látta mikor gyermekei megtették az első bizonytalan lépéseket, s ő volt az aki óvó kezeit tárta feléjük biztonságot nyújtva. Látta mikor aggódva ült lázas gyermekei mellet, s látta mikor elindultak első nap az iskolába, s mikor büszkén tértek haza "éretten". Látta a boldogságtól sugárzó arcukat az első szerelmek bontakozásakor, a lelkesedésüket a felnőtté válás kezdetén. Hallotta önfeledt kacagásukat, érezte a szerető ölelésüket. Lepergett előtte az élete...

  Kinyitotta a szemét, érezte, hogy nehéz a szíve. Letörölte az arcán végig gördülő könnycseppeket. Csak ült csendben, nehezére esett megmozdulni. Végül vett egy mély levegőt, összeszedve minden erejét felállt a padról. Megigazgatta ruháját, kezeivel végig simította őszülő haját, és szép lassan elindult....hazafelé....

1744425.jpg

Szólj hozzá