Sok-sok év telt el az utolsó találkozás óta. Nem láttam, nem hallottam róla két évtizeden keresztül. Majd jött az elhíresült közösségi oldal, s nagy izgalommal vetettem bele magam, hogy megkeressem Ő-t. Csak hogy tudjam mi lett vele, belőle. S megtaláltam!!!

  Mikor megláttam a fotóját, tudtam, nem csak egy "névrokon"-ra leltem. Ő az! Nagyon megváltozott ugyan, de a szeme, a tekintete a régi volt. Izgatottan kattintottam az adatlapjára, s látva mit írt magáról, mosolyogtam. Azóta számtalanszor eszembe jutott az a mondat: -Mondják, hogy ne csináljam, de csak csinálom!

  Mosolyogtam, pedig akkor még csak sejtettem mit is takar ez a sor. Egy makacs, lázadó embert képzeltem mögé, aki kissé cinikus ugyan, de van humora. Hát, nem tévedtem! Úgy alakult, hogy párszor találkoztunk, beszéltünk, igazán széles skáláját éltem meg az érzelmeknek abban a pár hónapban. S visszaidézve azokat az időket, újra mosolygok. Mert én más voltam az ő életében mint a többiek. Hiszen az említett idézet velem kapcsolatban nem igaz. Én elmondhatom: -Mondtam, hogy ne csinálja, és tényleg nem csinálta!

  Csak azzal nem voltam tisztában, ez vajon jó vagy rossz nekem. :) Mi a jobb? Egynek lenni a sok közül, vagy kilógni a sorból? Már tudom a választ! Örülök neki, hogy lett egy mondat ami csak az enyém, amire emlékezni fogok egész életemben. S ha az unokáimnak mesélek a régi szép időkről , biztos el fog hangozni ez a mondat. Ők majd nem értik miért mosolyog a nagyi, de én tudni fogom.......amíg a szenilitás nem burkolja ködfátyolba az emlékeket.