Már nagyon korán megtanuljuk, hogy " Nem mind arany, ami fénylik". Ugyanúgy belénk ivódik, mint a sántakutyás sztori. Aztán van aki ezt elfelejti mire felnő, de van akinek végigkíséri az életét.....Sokaknak fontos a csillogás. Mindegy, hogy valódi arany, vagy csak egy silány, vagy éppen jól álcázott utánzat. A lényeg, hogy csillogjon....Tündököljön ki a tömegből, kápráztassa el az emberek szemét, sokaknak ez az elsőszámú szempont. Igen, divat a bizsu, fontos a látszat. Persze van aki ragaszkodik az igazi ragyogáshoz, ahhoz, ami valahonnan mélyről sugárzik, de ők vannak kevesebben....A többség megelégszik a látszattal.

  Ő, kis egyszerű kavicsként soha nem vágyott csillogni. Nem hitte magáról, hogy egy mosatlan aranyrög....De mindig ügyelt arra, hogy semmiképp ne legyen bizsu. Elégedett ő a kavicsléttel, bár azért titkon remélte, hogy az aranymosás közben a víz őt is valaki tálcájára veti, és a szegény aranymosó meglátja benne a különlegest. Nem, nem akarta, hogy azt higgye, hogy aranyat talált, csak lásson benne valamit, amiért érdemes lehajolni.  Aki mikor rájön, hogy hiába is csiszolgatja, sosem lesz belőle fénylő aranyrög, mégsem dobja vissza a folyóba. Aztán mikor sokadjára került vissza, elgondolkodott.....Talán tényleg semmi különleges nincs benne? Talán a sok csillogásban senki nem figyel fel rá? Volt, mikor feladta...

   Úgy érezte, hiába is vár arra, hogy olyan ember találjon rá, aki kavicsként is értékelni fogja. Olyan valaki, aki meglátja a folyó zubogó sodrásában csiszolódott kavicsban a kivételest. Aztán valahogy mindig összekapta magát. Arra gondolt, még biztos nem jött el az ideje...Talán még a víznek formálnia kell....Nem, nem csillogó aranyröggé!....Csak egyszerű, de a tömegből mégis kitűnő kaviccsá...Hát hagyja, hol türelmesen, hol kicsit lázadozva, hogy jobbá formálják a tajtékzó hullámok...És vár...Újra csak vár...