Olvasom a férfiak sirámait, mely szerint a nők nem hagyják őket férfinak lenni. Átvették az irányítást, elvégzik a munkájukat, éreztetik velük, hogy igazából nincs is szükség rájuk....És csak sorolják, sorolják...Hát, mit mondjak?! Van benne igazság... De tényleg a nők akarták, hogy így legyen? Én személy szerint szívesen visszaadnám az irányítást, és előrizgetném a családi fészek melegét, de nem látom azt a hatalmas akaratot, hogy erre vágynának a férfiak. Nagyon könnyen lemondtak ők a "férfiasságukról". Nyilván kényelmesebb így....

    Az első ami eszembe jutott, a sokszor emlegetett mondat, hogy egy nő annyira nő, mint a vele szemben álló férfi.

  És tényleg azt gondolom, a nők többsége egyáltalán nem ragaszkodik a "nadrághoz", ha elég erős a férfi, aki mellette áll. Na de elég erősek? Számomra az egyik mércéje a férfiasságnak, hogy mennyire érzem biztonságban magam mellette. Ugyan nem volt sok kapcsolatom, de összesen két férfiből néztem ki, hogy rábízhatnám az életem. Akár szó szerint értve is. Azt hiszem, ez azért jelent valamit....

     Igen....A nők talán tényleg nem tartják sokra a férfiakat. De nem véletlenül. Azt gondolom, a FÉRFI nem nyavalyog a nők uralkodása miatt. Egyszerűen úgy hat a nőre, hogy annak eszébe se jusson uralkodni rajta. Persze nem a félelem miatt, hanem mert helyére kerülnek a szerepek. A nő mer gyengének lenni, mert tudja, hogy támaszkodhat a férfira. Érzi, hogy levesz terheket a válláról, és nem nehezíti azokat....Én nem vagyok egy erős nő. És az, hogy még így is erősebb vagyok a férfiak nagy részénél, az nem az én érdemem, sokkal inkább az ők szégyenük.  Kényszer szülte ezt az erőt....Mert egyedül is meg kell álljak a lábamon.....Pont úgy, mint oly' sokan teszik ezt. ...Többnyire nők. Persze tudom, a nők többen vannak mint a férfiak, így nem is "jut " mindenkinek pár. De hiba lenne azt gondolni, hogy ez az ok. Egyszerűen nem félünk az egyedülléttől. Míg a férfiak mindenáron kapcsolatban akarnak élni. Ha rossz, akkor is. Majd megoldják....Lopnak örömöt máshol, mert annyi bátorság azért még maradt bennük, de sajnos az a felvállaláshoz már nem elég. Vagy a tisztességesebbek csak élvezve a kényelmet, tűrnek. De a nőkkel ellentétben, ők nagy ritkán  vállalják az egyedüllétet, hogy kilépjenek egy rossz kapcsolatból. Persze nem állítom, hogy az a jó megoldás, ha magunk mögött hagyva új életet kezdünk, ha nem vagyunk boldogok. Biztos lehet küzdeni....De miért nem érzem a küzdést? Miért gondolom inkább beletörődésnek, a látszat fenntartásának a kapcsolatok nagy részét? És ahol van küzdés, ott is többnyire a nő az, aki harcol. És ahol változás van, ott is a nők borítják a bilit....Hát akkor a legkomolyabban kérdem, miről is beszélnek a férfiak, mikor azt állítják, mi nem hagyjuk őket " férfinak" lenni???

  Igen, megváltoztunk mi nők....De hiszem, hogy szíves örömest engednénk az erőnkből....Csak olyan férfiakat kellene magunk körül látni, akik megállnak a saját lábukon. Akikről nem az az első gondolatunk, hogy csak a kényelmet keresik mellettünk. Olyan férfiakat, akik mernek lépni, akik nem várnak arra, hogy majd a nő dönt  helyettük. Akik mellett tudjuk, ha kiengedjük a kezünkből az irányítást, akkor sem dől össze az életünk....Olyanokat, akikre fel lehet nézni...