- Miből gondolod, hogy jó anya vagy? -kérdezte egy munkatársam pár hete. - Mert szeretnek a gyerekeim.- feleltem meggyőződéssel.

   - Én is szerettem az anyámat, pedig nem volt jó anya. - vágta az arcomba a rideg valóságot. Próbáltam még pár dolgot felsorolni ami szerintem a jó anyaság jellemzője, de ő nem engedett, szerinte az mind az anyák dolga, és természetes, hogy ilyenek. Persze nem adok neki teljesen igazat, hisz látjuk, még a legalapvetőbb anyai ösztönök sem jönnek elő minden nőből. Munkám kapcsán sok hátrányos helyzetű gyerekkel találkozom, és sokszor meglepődöm, mennyire kiszámíthatatlan a gyerekek kapcsolata az anyjukkal. A nemtörődöm, züllött életet élő anyán is rajongással csüngnek , mikor bejön meglátogatni az egyébként kollégiumi védelem alatt álló gyerekeit. Pedig már nem kicsik, tizenéves lányokról van szó. S van a másik véglet, mikor látszólag mindent megadnak a gyereknek, és az úgy beszél velük mint más a kutyájával sem. Tényleg nem tudni, a gyerekek miből érzik, hogy valaki jó anya, vagy sem. Van ennek mércéje? A szeretet? De melyik? Amit gyerekként él meg az ember, vagy amit felnőttként, visszatekintve a gyerekkorára? Esetleg az, amelyiket akkor érez mikor a temetőbe visz virágot?

   Mi ad biztos választ, jó anyák vagyunk-e? A felhőtlen gyerekkor? Ha akkor ott boldogok és elégedettek? Vagy ha felnőttként is annak látják? Ha felnőve megállják a helyüket a világban? Ha sikeres, boldog felnőtté válnak?  De meddig az anyák felelőssége milyen lesz az életük? Meggyőződésem, (majdnem) minden anya jól akarja csinálni. De tudunk mást nyújtani mint ami bennünk van? Tudjuk másmilyenné nevelni őket, mint amilyenek mi magunk vagyunk? Lehet tudatos a nevelés, vagy egyszerűen mutatjuk a példát?

  Talán tényleg nem a legjobb kifejezés, hogy jó anya vagyok. De tudom, szeretnek a gyerekeim, MOST szeretnek. Lehet mikor az élet nehézségeivel állnak szemben, már nem gondolják azt, hogy jó anya voltam. Talán lehettem volna keményebb. Talán ki kellett volna hajtanom belőlük a maximumot. Talán néha keményen az asztalra kellett volna csapnom, hogy ne utólag kelljen belássák, hogy igazam volt. Talán hajtóssá, " jól helyezkedővé " kellett volna nevelnem őket. Talán könnyebben tartható, a mai világhoz igazodó értékrendet kellett volna elébük tárnom. Talán el kellett volna mondanom, sem én, sem mások nem hibátlanok, és tőlük sem várom el.

   Igen, lehet csak egy szappanbuborék amibe mindig kapaszkodok mikor a "jó"anyaságomra gondolok, hogy értelmet adjak az eddigi életemnek. És nem tetszik, mikor ezt szét akarják pukkasztani. És nem is hagyom....Volt több mint 30 évem, mikor a tőlem telhetően próbáltam a legtöbb szeretetet és törődést nyújtani a gyerekeimnek. Próbáltam stabil bástyaként ott állni mellettük, hogy tudják, mindig számíthatnak rám. Sajnos nem olyan életük volt amit szántam nekik, de abból amit a sors dobott, igyekeztem kihozni a maximumot. Most, hogy a nagyok már felnőttek, keresgélem a helyem az életükben. Nehéz megtalálni, hogy ne legyek sem rátelepedő, sem eltávolodó. De remélem kialakul szép lassan, és nem csak a gyerekkori emlékek mondatják majd velük ha anyák napján beállítanak egy csokor tulipánnal, hogy szeretünk anya!