Ne félj tőlem! - szólt megnyugtató hangon...Talán nem a legjobb kifejezés arra amit érzett, de értette mire gondol. Nagyon is tudta.....Pedig nagyon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta. Próbálta levetkőzni az évek alatt magába szívott gátlásokat. Próbált arra gondolni, hogy minden szakadék felé lehet hidat építeni.

   Szerette volna, ha most csak az számítana, hogy ki az a két ember aki egymás szemébe néz. Szerette volna némán hallgatni a férfit, hogy meg se kelljen szólalnia. De aztán mikor mégis megszólalt, értelmetlen hadarással zúdította a férfira a mondandóját. Szeretett volna ebben a kis időben minél többet elmondani a fejében cikázó gondolatokból. De mikor érezte, hogy képtelen értelmesen beszélni, gyorsan visszakozott. Elbizonytalanodott.....Nem tudta, van annyira erős a hite magában, hogy egyenrangú félként tudjon a másik elé állni?

   Mikor oldódott a feszültség, elindult a hídon. De hirtelen bevillant a kép, ahogy ott áll az ingatag kötélhágcsón, alatta a végtelen mélység, fejében érezte a lüktető szédülést, és újra rátört a félelem.  Nem tudta feledni azt az óriási különbséget ahogy az életük zajlik. Bármennyire is próbálta elhinni, hogy ebben a röpke órácskában csak az számít, milyen ember, mégsem tudott megnyugodni. Nem a férfin múlt...Ő tényleg mindent megtett, hogy áthidalja ezt a szakadékot. Saját maga, a kishitűsége szabott gátat a felszabadultságának . Ahogy ott ült a szegényes lakás közepén, kissé kopottas külsővel, nem tudta, vajon van annyira érdekes ember, hogy érdemes legyen a figyelmére?... Ha kimegy az ajtón mi fog megmaradni benne? Mire fog emlékezni? A kislányra akit sok-sok évvel ezelőtt megismert? A nőre aki hosszú évek után, most itt ül vele szemben? Vagy csak a külsőségek maradnak meg benne? Vajon ez a találkozás el tudja feledtetni vele, kinek mi a munkája, milyen az élete? Nem tudta, merjen hinni annyira magában, hogy most semmi más nem számít, csak, hogy ki is ő? De ha tényleg csak az érdekelné a férfit, akkor jön az újabb kérdés...Vajon milyennek látja? A riadt szemű, remegő kezű, gondolatait beszéddel utolérni nem tudó felnőtté vált kislányt látja? Vagy egy helyét nem találó, érzelmek kuszaságában vergődő nőt?

   Ne félj tőlem....-nyugtatta a férfi.....De talán nem is Tőle félt. Hiszen tudta, a férfi intelligenciája és tapintata soha nem engedné, hogy megbántsa. Sokkal inkább magától félt.....Önmaga ítélkezésétől, a sebezhetőségétől, az összekuszálódott érzéseitől. Attól, hogy mikor a férfi kimegy az ajtón, és magára maradva " levetíti a filmet ", még az eddiginél is szürkébbnek fogja látni önmagát....