Soha nem volt bennem nagyravágyás....Valószínű ez is belejátszik abba, hogy az életem ott tart ahol. Mindig is igyekeztem elfogadni és a legjobbat kihozni a helyzetből, amit a sors elém tárt. Nem a legjobb tulajdonságom, de tény, sokszor hagytam magam sodródni az árral. Persze csak addig, amíg jól éreztem magam benne. Mert ha nem, akkor igen bátor, olykor vakmerő lépéseket is megtettem, hogy változtassak az életemen. De az, hogy több pénzem legyen, jobb módban élhessek, magasabb körökben forogjak, soha nem motivált. Ami változtatásra ösztönzött, az mindig a nyugalom, a harmónia megőrzése, vagy visszaszerzése volt. Ebben sosem voltam megalkuvó.

   Persze sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne valami hasznos munkát végezni. Valami olyat amiben örömöm lelem, és ami értelmet ad az otthonomon kívüli életemnek is. De nem tettem érte semmit. Talán lustaságból, kényelemből, vagy csak mert mindig a gyerekeimet, a családot tartottam fontosabbnak a karriernél. Nem is igazán okozott ez soha gondot. Bárhol és bármilyen munkát is végeztem, igyekeztem jól csinálni. Szerencsés vagyok, mert minden munkát alázattal tudtam végezni, és (majdnem ) mindenhol megbecsültek és szerettek.

   De azért nagy nosztalgiával gondolok azokra az évekre, amikor a munka terén is a helyemen voltam. Volt pár év, mikor különösebb erőfeszítés nélkül lépkedtem egyre feljebb a szamárlétrán. Abban az időben még nem számított a papír, a végzettség. Akkor még az emberek egymást tanították, és ha a vezetők látták az emberben a tehetséget, akkor lehetőséget adtak, hogy egy komolyabb munkát végezzen. Akár volt hozzá való végzettsége, akár nem. Abban az időkben így épültek fel a munkahelyek, így jutottak a tehetségük, a gyakorlatuk által egyre feljebb a szamárlétrán.

   Mint oly sok minden, ma már ez sem így működik. Nem tudom biztosan, hogy az volt a jobb, vagy a mostani rendszer. Biztos nem véletlen, hogy kérik a végzettséget egy-egy állás betöltéséhez. De azért azt is látni kell, hogy ez elég nagy feszültségeket szül. Mert mikor évtizedek óta egy adott szakmában dolgozó emberek közé betesznek középvezetőnek egy frissen végzett embert, akkor óhatatlan a rossz érzés. És ez senkinek nem könnyű. Nem jó a dolgozóknak, hiszen sok évnyi tapasztalat birtokában azt érzik, valaki, aki semmit nem tud még a munkáról, a valóságról, őket akarja irányítani, osztja az észt. És persze nem jó szegény pályakezdőnek, mert az iskolában megszerzett tudása mellé nagyon is elkélne egy segítő kéz. Egy kéz amely bevezeti a gyakorlati dolgokba, amely a sok évnyi tapasztalatát átadva segítené a munkájában. De ez nagyon ritka. Sajnos inkább gátolják, mint segítenék, mert egyre irigyebb a világ. Mindenki félti az állását, félti a tudását, a tapasztalatát másoktól. Mert fél, ha azt a keveset amije van, amit megszerzett a hosszú évek alatt, átadja másoknak, akkor már biztos nem is lesz rá szükség.

   Nem állítom, hogy régen nem volt áskálódás és irigység....De az biztos, hogy mindig nagy szeretettel és tisztelettel gondolok drága "tanítómra", Osika nénire, aki fáradtságot nem kímélve, minden irigységtől mentesen adta át a tudását nekem annak idején. Sosem fogom elfelejteni, milyen hálával tartozom neki a sok biztatásért amit tőle kaptam. Soha nem éreztem részéről egy cseppnyi irigységet sem azért mert én fiatal voltam, nem éreztem , hogy aggódott volna, hogy ő kevesebb lesz azáltal, hogy én is el tudom végezni az ő munkáját. Fogta a kezem biztatóan és támogatóan, fokról fokra segített fel a szamárlétrán....És egyszer sem jutott eszébe, hogy lelökjön....Sokat változott a világ!