Ahogy rám nézett, egyből láttam a szemében a fájdalmat. Szomorú tekintete semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy baj van....valami nagy baj van.

  Láttam már vidámnak és lelkesnek, s láttam már szomorúnak és csalódottnak is. Láttam könnycseppeket kigördülni belőle, s láttam már a boldogságtól ragyogni. De ilyennek még soha....

  Ez a tekintet megijesztett...Megijesztett, mert annyira kétségbeesett volt. Láttam, itt semmit nem lehet mondani ami segítene. Ezt neki , egyes-egyedül kell megoldania. Bármilyen biztatás vagy vigasztalás hiábavaló lenne. Minden olyan közhelyesen hangozna. S talán nem is szeretne róla beszélni. Mert nem hiszi, hogy bárki megértené. Úgy érzi, bárkivel beszélne róla, látná a másik szemében az ítélkezést, a szemrehányást. Mert nem érezheti így magát! Nincs rá oka, s főleg nincs hozzá joga! Erre tette fel az életét, mosolyogva, lelkesen és boldogan kellene végigmennie az úton! Nem fordulhat vissza, nem állhat meg csak azért mert elfáradt. Sőt....El sem fáradhat!!!

  Mikor elindult, olyan lelkes volt...Szép virágos réten sétált, gyönyörködött a tájban, s boldogság járta át a szívét ahányszor körbenézett. Később dombvidékre érkezvén már volt, hogy nehezebben haladt, de mindig jött egy lankásabb domboldal melyen könnyített léptekkel, új erőre kapva haladhatott tovább az úton. Volt, hogy zivatar kellős közepén találta magát, de mindezért kárpótolta a szivárvány amit a napsugarak varázsoltak a horizontra.

 Voltak nehezebb szakaszok, de mindig ment tovább....Megkérdőjelezhetetlen volt az elszántsága. Tudta, ezt akarta, ez az élete. Nem hitte, hogy létezik olyan nehéz terep, nem gondolta, hogy jöhet olyan akadály ami megállítaná. Aki ismeri, mindenki olyan magától értetődőnek érzi, hogy ő megy, csak megy előre. Nem sír, nem panaszkodik, nem kér segítséget senkitől. Sokan csodálták és példaképnek tekintették ezért, s persze sokan természetesnek tartották, hisz nem ő az egyetlen aki ezt az utat járja végig. Számára is ez volt a természetes, nem is értette, s zavarban is érezte magát mikor méltató szavakkal illették.

  Egy ideje tudta már, hogy ismét nehéz szakaszhoz ért. De hitte, mint mindig, most is megbirkózik vele. Ám egyszer a semmiből a lába elé zuhant egy szikla. Akárhogy próbálta, nem tudta összezúzni. Megkerülni nem lehetett, hát minden erejét összeszedve próbált átvergődni rajta. De meghaladta az addigra már amúgy is megcsappant erejét, összeroppanva zuhant le a mélybe.

   S most mikor itt állt kisírt szemekkel, fáradságtól meggyötört arccal, fogalmam sem volt mit mondhatnék. Annyira nevetségesnek tűnik minden gondolat. Hiszen ő is tudja....Tudja, hogy nem adhatja fel! Tudja, hogy lesz majd jobb is, s holnap újra mosolyogni fog a világra......De most csak azt érzi, szeretne eltűnni, szeretne semmivé válni, elrepülni valahova nagyon messze. 

   Csak néz rám azzal a szomorú tekintetével, látom rajta a kétségbeesett segélykiáltást, és nem tudom mit mondhatnék neki. Így hát csendben letörlöm arcáról a patakzó könnyeit.... és a tekintetét a távolban felsejlő fény felé irányítom....