Már százig is elszámoltam, mert mikor a tízhez értem, a dühöm még talán erősebb volt mint a számolás kezdetén. De sajnos a száz is kevésnek bizonyult a lecsillapodáshoz. Így remegő kézzel, mély levegővételek kíséretében jobb ötletem nem lévén bementem a fürdőszobába és betettem a mosógépbe egy adag mosnivalót. Muszáj volt, mert különben kinyitom a szám, és abból semmi jó nem származott volna.

   Pedig tudtam volna mit mondani! De nem tehettem! A kisfiamra való tekintettel inkább magamba fojtottam az összes dühömet. Mert tudom, neki az lenne az érdeke, hogy jó kapcsolatot alakítson ki az apjával. Sajnos nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy örül az apja hétköznapi látogatásainak, mert nem látom rajta a lelkesedést, sőt inkább beletörődött sóhajtással szokta tudomásul venni, hogy jött az apja. De igyekszem nem befolyásolni ebben, gondolom ahogy nő, majd önmaga meg tudja ítélni, milyen is az apja és az egymással való kapcsolatuk. Jó, persze tudom, biztos ez is hat rá, hogy látja rajtam, hogy idegesít a puszta jelenléte is, de a legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudok jó kedvet színlelni.

   De hogyan is vághatnék jópofát ahhoz, hogy fáradtan hazaérve, talán még a táskát sem rakom le mikor csengetnek. Persze az apja az, aki felugrott megnézni a fiát. Lelkes apaként próbálja meggyőzni a gyereket, hogy egy fáradt iskolai nap után, mikor már eltervezte, hogy megnézi a kedvenc rajzfilmet, vagy csak legozik a kedvenc ninjaharcosaival, menjen le vele a játszóra. A gyerek többnyire erre semmi hajlandóságot nem mutat, így megy a várakozás, a néma semmittevés. A kisfiam játszik, mintha ott sem lenne. Az apja mélyen hallgat, fogalmam sincs mit vár, miben bízik. Erre a legjobb szó a nem túl finom, de nagyon sokat mondó kifejezés, hogy balfa...skodik. És én ettől megőrülök!!! Mert akkor lássa be, hogy nem örülnek neki, senki nem várta, fogja magát és menjen a dolgára, s hagyjon minket élni a hétköznapokon nyugodtan. Majd eljön a hétvége, tervezze akkorra az apáskodást. Bezzeg akkor lepasszolja a mamához a kicsit. Mert egész napra már sok a gyerek, neki ez a fél - esetleg egy óra az optimális idő a gyereknevelésre.

   Olyan szívesen megmondanám, felejtse el a feljárogatást, de nem tudom, a kisfiamnak jót, vagy rosszat tennék ezzel. Persze megkérdezhetném tőle, de félek, már a dolog felvetésével is befolyásolnám a gyereket. Talán a kedvemben szeretne járni, és ezért mondaná, hogy jobb lenne ha nem jönne az apja csak hétvégén. Mert lehet, csak azért nem látom az örömöt az arcán mikor jön az apja, mert természetes neki, hogy időnként megjelenik. Talán ha nem jönne, hiányolná. Igaz az anyai megérzésem nem ezt sugallja, de az sem tévedhetetlen.

   Így inkább elharapott nyelvvel számolok a végtelenségig, és próbálom valami elfoglaltsággal lekötni magam amíg az apja végre megunva a várakozást hazamegy. De érzem, ezen ideje lenne változtatnom. De hogyan? Gondolom sokakban felmerül az egyértelmű megoldás: beszéljek vele. Ha az olyan egyszerű lenne, akkor talán még ma is együtt élnénk. De sajnos az észjárásunk olyan távol van egymástól. hogy esélytelennek látom, hogy sértődés nélkül meg tudnám vele értetni, miért kellene átgondolnia a gyereklátogató szokásait. Én ugyan nem hiányolnám egy pillanatra sem ha soha többé nem látnám, de azért a kisfiamnak mégis szüksége van az apjára. Persze nem azokra a félórákra....

   Persze van egy másik lehetőség is. A barátnőm felvetette, szervezzek be egy pasit arra az időre mikor várható a megjelenése. Nyisson ő ajtót, s garantált, többé nem akar bejönni. Elgondolkodtató ajánlat....S főleg elgondolkodtató, mi lesz, ha tényleg lesz egy pasi akit szívesen elhívnék magunkhoz? Na akkor mi lesz?! A szekrénybe kell bújtatnom a békesség kedvéért, vagy tényleg nyisson ő ajtót az én nyugalmam érdekében? De azt hiszem, ezen még ráérek gondolkodni.... :)