- Mindenki különc, és pontosan ez a dolog lényege. Ünnepelnünk kellene az egyediségünket ahelyett, hogy szégyenkezünk miatta. Mindnyájunknak megvannak a magunk hóbortjai. Az emberek sokat ártanak maguknak azzal, hogy igyekeznek elrejteni önmaguk elől valódi énjüket pusztán azért, mert félnek attól, vajon mit gondolnak majd róluk a többiek./   Johnny Depp

  És mennyire igaza van! Hány évet élünk le úgy, hogy elrejtjük a világ elől igazi énünket. Mert az iskolában, a munkahelyen, a párkapcsolatokban mindenféle normáknak, elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Az iskolában hamar megtanuljuk, jobb ha nem  lógunk ki a sorból. A tanárok a "normális", kocka gyerekeket kedvelik, az ő tanításukhoz van meg a képesítésük. Ezért ha valaki eltér ettől a normától, addig "pofozgatják" amíg fel nem veszi az elvárt formát. Ilyen kezdetek után már az ember meg sem próbálja a különcségét, másságát előtérbe helyezni. Jobb beleolvadni a szürkeségbe, abból nagy baj nem lehet! Persze belül többnyire megy a harc, hisz ki szeretne törni az elfojtott énünk. Vívódunk, mert érezzük, szeretnénk megmutatni igazi önmagunkat, de félünk, hogy nem értenének meg, kirekesztetté válnánk. Ha szerencsénk van, megtaláljuk a lehetőségét a civil életünkben a kiteljesedésnek. De van, hogy olyan normákat hoztunk otthonról, az iskolából, hogy inkább végig éljük az életünket egy szerepet játszva. Van, hogy annyira jól megy a szerepjáték, hogy egy idő után már magunkénak érezzük ezt, s talán már fel sem merül bennünk, hogy igazából másképp szerettünk volna élni. Már csak lemondóan legyintünk ha egy múltidéző beszélgetésen felemlegetik a kamaszkori különcségünket. Már lemondtunk a nagyra törő álmainkról, hogy festők, divattervezők, rockzenészek, esetleg forradalmárok legyünk. A régi idők maradványaként talán még felfedezhető bennünk a különcség apró jele. Talán otthon azért saját képeinkkel díszítjük a lakást, talán a ruhatárunk extravagánsabb az átlagnál. Talán lelkesebb koncertlátogatók vagyunk mint a korosztályunk, s lázadásunkat kiéljük egy kis politizálásban.

  Már gyerekkorunkban belénk ivódott, s felnőttfejjel már nagyon nehéz kitörni a megfelelési kényszerből. De szerencsére előbb-utóbb eljön az a kor, mikor az ember rájön, nincs ez így jól! Leéljük a fél életünket úgy, hogy mindig betartva a szabályokat, alkalmazkodva, figyelembe véve a társadalmi normákat, elfojtva a másságunkat csak azért, mert tudjuk, így illik, ezt tanították, így vagyunk szerethetők. Beleolvadva a szürkeségbe kevésbé vagyunk támadhatóak, könnyebb "jó dolgozónak" lenni a munkahelyünkön. De egy idő után már nem félünk a nehézségektől. Az ember rájön, egy élete van, igenis nem hagyhatja veszendőbe menni azt a sok érzést, gondolatot, lehetőséget, energiát amit a mássága rejt. Igenis érzi, van annyira bátor, hogy megküzdve az ellenállással, a közeli s távoli környezet rácsodálkozó tekintetével, felvállalja eddig palástolt énjét. S akkor végre előnyt kovácsol a különcségéből, erőt merít belőle, s végre harmóniába kerül önmagával. 

   Sajnos többnyire már sok-sok eltékozolt évvel a hátunk mögött jövünk csak rá erre. Bár' ne kellene azt a sok évet álarc mögött leélni! Bárcsak az iskolákban arra tanítanák a gyerekeket, hogy az, ha máshogy gondolják, az , ha van véleményük és el is mondják, az , ha valamiben hisznek és kitartanak mellette, esetleg valamihez tehetséget éreznek, az mind - mind jó dolog. Hinni kell magukban, abban, hogy ők ettől jobbak, merítsenek belőle erőt.....S ne álljanak be a sorba!....Mert nem érdemes!

                         ......nekünk meg sosem késő kilépni......