Most megyek el az életem nagy lehetősége mellett. Beajánlottak egy virágboltba, ahol szívesen fogadtak, még az sem riasztotta vissza őket, hogy nincs gyakorlatom a virágkötészetben. A mai világban egyáltalán nem megszokott módon türelmet ígértek amíg belejövök. Biztattak, hogy a kreativitás, a szépérzék, a munkához való hozzáállás ami igazán számít, a rutin megszerezhető. A kérdés csak az, akarom-e? Hát hogy a csodába ne akarnám!!! De tényleg csak ezen múlik?

   Persze én is hallottam már, ha valamit igazán akarunk akkor nincs lehetetlen. De én nem látom ilyen egyszerűnek a helyzetet. Persze régi vágyam válna valóra ha végre virágkötőként dolgozhatnék. Az, hogy díszcsomagolással is foglalkozhatnék már csak hab a tortán! Arról nem is beszélve, hogy magas színvonalú, minőségi munkát kellene végeznem, ami pláne inspirál. Igaz meg is ijeszt, de a magam munkáját amúgy is szigorúan ítélem meg, annál szigorúbban ők sem tehetnék. Csak vajon a magam elvárásainak meg tudnék felelni? Idővel biztos. De adnának annyi időt? S én adnék magamnak?

  De kár is ezen agyalni, hiszen ha átgondolom a gyakorlati kérdéseket, rájövök, lehetnék én bármennyire bátor, akkor sem vághatnék bele. Mert ugye van a munkaidő Jó esetben este 6-ig, ha sok a munka, látástól-vakulásig. És szerencsére sok a munka! Biztattak, hogy ők is rugalmasan kezelnék a munkaidőt, de bármilyen jó fejek, akkor is gyakran nyúlna késő estébe a munka. Na és akkor itt kezdődnek a problémák! Mi legyen a gyerekkel? Ki vigye haza a suliból, ki legyen vele? Hallom a választ, más is megoldja. Igen, tényleg sokan megoldják. Többnyire meg is fizetik az árát...a gyerekek! Ha valamit igazán akarunk, tényleg fontos számunkra, áldozatokat kell hozni.- mondják. Nincs is ezzel baj! Én minden szívfájdalom nélkül hozok áldozatot jó ügy érdekében. De miért más hozzon áldozatot azért, mert én akarok valamit? Hogyan kényszeríthetnék emberekre dolgokat, hogy nekem jobb legyen? Még kérni sem szívesen kérném! Még ha olyan lenne a helyzet, hogy tudnának is segíteni, akkor sem hiszem, hogy elfogadnám. (De nem olyan.) Mert vajon jól tudnám érezni magam, mikor tudnám, belekényszerítettem a szeretteimet egy számukra lemondásokkal járó helyzetbe? Nem. Tudom, nem érezném jól magam. Így vissza fogok utasítani egy fantasztikus lehetőséget. S tudom, sokan gondolják azt, hogy mint oly sokszor, most is a gyerekekkel takaródzom, egyszerűen gyáva vagyok. Lehet van valami igazuk nekik is. De senki nem tud kibújni a bőréből! Én sem!

  S ha belegondolok, pont most igazolódik be a fentebb említett mondat, ha valamit igazán akarunk, az lemondással jár! Igen, én igazán ANYA akarok lenni.....és az bizony lemondással jár.