Manapság nagyon gyakran halljuk, agyunkba is vésődött rendesen, hogy van egy bizonyos lyuk aminek örülnünk kell!

   Halljuk, ha szóba kerül a munkahelyünk, amin szívünk szerint változtatnánk, a fizetés ami messze nem fedezi egy normális színvonalú élet költségeit. Halljuk, ha egy nagyobb lakásról, vagy egy szebb, tartalmasabb életről álmodozunk. Ha elégedetlenek vagyunk a párkapcsolatunkkal, ha változtatni akarunk egy jobb élet reményében. Könnyen fejünkhöz vágják, mikor szóváteszünk számunkra nem tetsző dolgokat, ha ki akarunk állni valaki vagy valami mellett.....Örüljünk, hogy lyuk van a hátsónkon!

  De tényleg örülni kell annak, aminek magától értetődőnek kellene lennie? Persze tudom, sokszor csak akkor értékelünk valamit, amikor már elveszítjük. A "nem szeretem" munka, a kevés fizetés is jobb a semminél. A bérelt lakás is jobb mint híd alatt lakni, és vannak akik szerint egy rossz kapcsolat is jobb mint magányosan élni. ( Bár ez utóbbival én nem értek egyet! ) De mint ahogy reggel sem ébredek azzal a gondolattal, de jó is nekem, hogy lyuk van a fenekemen, így az sem tölt el örömmel, hogy sok minden, ami rányomja bélyegét a mindennapokra, stresszeli az életünket, lehetne ennél még rosszabb is.

  Az ember felfelé néz, látja, lehetne másként is élni. Nincs ez így jól.....Épp ezért, ne kelljen már örülnöm annak, amivel elégedetlen vagyok! Mikor a jobbnak, a szebbnek, az élhetőbbnek, mind-mind természetesnek kellene lennie, nem egy elérhetetlen álomnak! S szinte hallom, mikor páran azt mondják, a szebbért, a jobbért az élhetőbbért tenni kell....ott kell hagyni, bele kell vágni, meg kell mondani, rá kell borítani.....S igazuk van!

  De a mai bizonytalan világban mennyire lehetünk bátrak?  Mennyire állhatunk ki elvek mellett, mennyire állhatunk a sarkunkra mikor nekünk nem tetsző feladatot bíznak ránk, vagy ugyanazért a fizetésért jóval több munkát várnak el? Vajon elmondhatjuk a véleményünket? Mondhatunk valamire nemet? Kockáztathatjuk azt a keveset, amink van? Becsaphatjuk magunk mögött az ajtót, és belevághatunk valami újba felelősséggel, mikor tudjuk, a gyerekeink nyugodt háttere, a család megélhetése a tét? Van, akik szerint igen....ők a szerencsés vakmerők, mert ide bizony már kevés a bátorság! Bármennyire is háborog a lelkünk, félig lehunyt szemmel, elharapott nyelvvel, csendben tenni kell a dolgunkat.

   Tetszik nem tetszik......örülnünk kell......Vagy legalább úgy kell tennünk.....ameddig bírjuk....S utána???