Rendet akarok!!! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarni fog a felfordulás a lakásban. Mindig azt az elvet vallottam, a lakás van értünk, és nem fordítva. Ebben persze tagadhatatlan, hogy a kényelmességem is szerepet játszott. Na azért nem kell iszonyatos kupira gondolni, de tény, ha váratlanul állított be hozzánk valaki, volt, hogy kínosan éreztem magam. De ha kellett, vagy épp kedvem volt, 10 perc alatt patentra összekaptam a lakást.

  Mikor Máté megszületett, tudtam, hisz a nagy gyerekeim már hozzászoktattak, hogy ne is reménykedjek 10-15 évig rendre. Ma ha úgymond rend van, akkor is bármerre nézek, játékokat látok. És ez jól is van így,bár az optimális az lenne ha ez a gyerekszobára szűkülne. De az nincs... S mivel én igazán nem vagyok egy keménykezű anya, így hagyom, hogy a gyerek "jól érezze magát". A baj csak az, hogy én egyre rosszabbul viselem a kupit. Főleg most, hogy itthon vagyok szabadságon, tele vagyok energiával, és erős bennem a vágy, hogy pakolásszak. S hogy akkor mire várok?

  Persze megtehetném, hogy figyelmen kívül hagyva a kisfiam rigolyáit, fognám a játékait és egy alapos selejtezést végeznék, szó se róla rájuk férne!  Majd nem törődve a hisztivel elpakolnám a játékait a helyükre. Vagyis az általam gondolt helyükre. Mert Máté szerint minden ott van jó helyen, ahol ő tartja őket.  Sokszor már csak egy hajszál választ el attól, hogy megtegyem. De vajon tényleg a széthagyott játékok a rossz érzésem okozói??? Ha mélyen magamba nézek, be kell lássam, nem.

  Az igazi ok, a tehetetlenség. Az, hogy nem jutok semerre az életemmel. Ha végig gondolom az életem, szinte mindig az átmeneti állapot uralta. Mikor férjhez mentem, évekig vágytunk egy saját lakásra, majd mikor meglett, vártam, majd a férjem megváltozik, utána jobb lesz az életem. Később egyedül a gyerekekkel, vártam, majd jobbra fordul a sorsunk. Majd új kapcsolat újabb baba, vártam, majd ha saját lakásunk lesz, minden más lesz. Újra egyedül, és újra csak a vágy van meg bennem, hogy majd egyszer végre otthont teremthetek......De egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy ez valaha valóra válik. Viccesen azt szoktam mondani, majd az öregek otthonában végre lesz egy kis szobám amit berendezhetek, és ami végre az enyém lesz. De félő, abból sem lesz semmi...

  Szóval itt ülök a szobában, körülnézve ezernyi ötletem van, mit, hogyan lehetne szebbé tenni. De nem lehet mert nem az enyém a lakás, bármikor kitehetnek, és így anyagilag sem éri meg fölöslegesen költeni rá. Egyre erősebb bennem a hiányérzet, nagyon vágyom egy kis lakásra vagy házra amit rendbe tehetnék. Kifesteném, toldoznám-foltoznám, szépítgetném, hiszen biztos nem lenne pénzem mesteremberre, de kárpótolná a tökéletesség hiányát a tudat, hogy én csináltam a két kezemmel....

  Hát azt hiszem még jó pár átmeneti év lesz az életemben......S hogy addig is miért nem pakolom össze a játékokat? Legalább a kisfiam érezze jól magát itthon. Mert ha nem is a mi lakásunk, de azért ez az otthonunk.... még ha ideiglenesen is.