Negyvennegyedjére ünneplem a születésnapom, de nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nyugodtan éltem volna meg ezt a napot. Gyermekként mindig lázban égtem, vajon mit kapok ajándékba? Kamaszként már a nagylánnyá, majd a felnőtté válás izgalma járta át ezt a napot. Minden évben úgy éreztem, na, most már mindent tudok a világról, ennyi idősen már tele vagyok élettapasztalattal, nekem már senki nem tud újat mutatni. Persze minden évben kiderült, ez koránt sincs így! Később, ahogy "öregedtem", egyre fájóbban érintett az évről évre gyarapodó gyertyák látványa. A kerek számok okozta rémületről nem is beszélve!

   30....Na az volt a legdurvább. Úgy éreztem, innen már csak vegetálok, oda a fiatalság, már mindenen túl vagyok.....Ahhoz képest visszatekintve a harmincas éveim igen izgalmasak voltak. Akkor váltam "nővé", megerősödtem emberként, kezdtem rájönni ki vagyok és mit akarok.

  40....Akkor is azt gondoltam, most már tényleg megöregedtem, örüljek ha lesz még pár nyugodt évem, nőként igazán nincs már mit tervezzek, emberként pedig egy kihívás van csak előttem.... végelgyengülésben meghalni.

  Aztán a 40. születésnapom másnapján felébredtem, és láttam ugyanúgy süt a nap mint előző reggel sütött. Az emberek pont úgy néznek rám mint máskor....semmi sem változott.De azért a születésnapom környékét mindig átjárta egy kis szomorúság....már megint egy évvel öregebb lettem.

    És eljött a mai nap, és nem vagyok szomorú, lehangolt. Az jár a fejemben, ez talán még csak az életem fele. Szeretném, ha még legalább ennyit élhetnék! S nem félek attól, hogy értelmetlen, üres évek lesznek ezek. Hisz ha már csak a fele annyi dolog fog velem történni mint eddigi életemben, akkor már biztos nem fogok unatkozni! És miért ne történne? A jó- rossz arányon ugyan tudnék javítani, de úgy érzem, már akkor is elégedett lennék, ha az eddigi éveknél rosszabb nem jönne!

   Ez a nap egy jó nap volt. Együtt volt az egész család.  A kisfiam és a " nagyok" a párjaikkal megleptek egy tortával , ajándékokkal. Ettünk, beszélgettünk, és a kezdeti zavaromtól eltekintve, hogy én vagyok a középpontban, ez egy tökéletes nap volt. Kicsit sem hangolt le a tudat, hogy már 44 éves vagyok. Persze poénkodtam vele , hogy milyen öreg lettem, de igazán nem jelent semmit ez a szám. Azt mondják, mindenki annyi éves amennyinek érzi magát. Ebbe ugyan én nem hiszek, hisz van , hogy 80 évesnek érzem magam, a másik percben meg lázadó tininek. Hogy mitől ez a nyugalom, nem tudom. Persze gondolhatnám, hogy már annyira átjárta a közöny a mindennapjaimat, hogy már az öregedés sem tud kizökkenteni. De hinni szeretném, hogy egész más oka van ennek a nyugalomnak....Az, hogy végre jól érzem magam a bőrömben.