- Állj a sor végére! - szólt kedves hangján az ősz hajú tanító néni .Az alacsony, törékeny kislány minden ellenkezés nélkül állt oda utolsónak. Szerény természete egyébként sem hagyta volna, hogy ellenkezzen, de a tényt, hogy ő a legalacsonyabb, amúgy sem vitathatta. Így beállt a helyére. Akkor még nem sejtette, hogy ekkor megpecsételődött a sorsa. Az első tornaórán a sor végére száműzték, és ott is maradt egész diákkorában...És utána is.

   Az élet úgy hozta, hogy a nagyrészét a sor végén töltötte. Legtöbbször önszántából állt oda. Sosem volt törekvő, udvariasan maga elé engedett mindenkit. Szerette, hogy ilyen, egészen addig, míg rá nem ébresztették, hogy ez nem veleszületett kedvesség, sokkal inkább a gyerekkori traumák okozata. Dühös volt, hogy az önmaga által pozitívnak gondolt tulajdonságokat is hibáknak tüntetik fel emberek. Ami miatt jobbnak érezte magát, mára már hátránnyá változott.

   Ezután megpróbált tudatosan változni. Akarni, és tenni is érte. De legnagyobb meglepetésére, bátorítás helyett csak kioktatást, nyugtatgatást kapott. Amikor felvetette, hogy komoly szándéka, hogy munkahelyet vált, szinte kivétel nélkül az volt a reakció, hogy bírja már ki azt a pár évet, amíg nyugdíjba mehet Jó ez neki...
  Amikor tervezett egy új kerékpárt venni, lebeszélték, hogy gurul még  a régi, minek költene rá.  Jó ez neki...
  Mikor megemlítette, hogy tervezi, hogy egy szebb, komfortosabb lakásba költözne, mindenkinek az volt az első mondata, hogy itt nagyon méltányos lakbért fizet, ne adja ezt fel! Jó ez neki...
  Persze akár örülhetne is, hogy féltik. Tisztánlátásuk mondatja ezt velük, hiszen nem könnyű senki élete. Egyedülállóként meg pláne nem az. De öröm helyett sokkal inkább úgy érezte, hogy nem bíznak benne. Nem hiszik, hogy meg tudja csinálni. Azt gondolják, örüljön, hogy ha szűkre szabott is, de legalább nyugodt élete van, ne vágyjon, ne akarjon többet.  Sokkal inkább azt érezte, hogy mások szerint meg kellene elégedjen ezzel az élettel, nem érdemel többet... Eddig is szó nélkül állt a sor végén, senkinek nem volt gondja vele, nem kéne ezt bolygatni. 
     
   Rájött, hogy csak magára számíthat. Pedig nem segítségre vágyott! Csak arra, hogy higgyenek benne... Egy kis megerősítésre, hogy meg tudja csinálni, és megérdemel egy jobb életet. Egy jobb munkahelyet, jobb bánásmódot, jobb lakást és egy jobb  kerékpárt. Szerette volna érezni, hogy van valaki, aki szerint nem kell már a sor végén kullognia... 

   De nemigen akadt ilyen...Hát magára maradva a vágyaival, terveivel, egyedül vág bele.Tudja, hogy nem lesz könnyű, és talán vissza is lökik néha a sor végére, de el kell indulnia... Reméli, hogy kitart a hite önmagában, és a "csakazértis" makacssága az úton...