Végre!!! Ma végre áttekertem Gyulára! Na, nem állítom, hogy ez volt a legjobb kirándulásom, de idén ez volt az első, és fogalmam sem volt, menni fog még egyáltalán? Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzám. Mikor elindultam, kicsit sütött a nap, reméltem, ez csak jobb lesz. De sajnos mire kitekertem a fák közül, már ködös, borongós idő fogadott. Egy percre megfordult a fejemben, hogy inkább visszafordulok, de aztán inkább tovább mentem. Nem akartam feladni már az első nehézségnél. Jó ideje vártam már, hogy kiszabaduljak a városból, nem fordulhattam vissza.

    Több hónap eltelt mióta utoljára jártam erre. Most valahogy elmaradt a téli bicajozás. Pedig a napsugarak szikrázó fénye a hófedte tájon, szemet gyönyörködtető látvány. Mindenképp szebb a mostani ködös, sáros, kopár tájnál. Sajnos a szemüvegem már-már rózsaszín foltokat sejtető lencséjén keresztül nézve sem láttam szépnek. De azért megérte, hisz van ami nem változik. A csend ugyanolyan volt, futókkal is találkoztam, bár sokkal kevesebbel mint szoktam. A döner is pont olyan finom volt mint máskor, s talán jutalomként a hosszú útért, a szokottnál is gazdagabban megpakolták, majdnem kifogott rajtam. S ahogy az elhagyatott padon eszegettem, visszatömködve a  zöldségeket a pitába, és csorgott végig az öntett a kezemen, egyszer csak kisütött a nap. Örültem, hogy legalább hazafele jó idő lesz, de sajnos korai volt az örömöm, tíz perc vakító ragyogás után újra elbújt. Ez a pár perc volt a jutalmam, amiért nem hagytam magam elriasztani a sötétlő felhőktől.  Ez a pár perc pont olyan volt, amire vágytam.....Éreztem a szabadság ízét, a nap melegítette a szélben átfázott kezeimet, a lábamban éreztem a kellemes fáradságot, és örültem, hogy meg tudtam csinálni....Most már csak egy igazi, napos hétvége kellene....