Nézzük a filmeket, s már előre tudjuk mi fog történni. Sokszor nevetségesen kiszámíthatónak tartjuk a történet fordulatait. Ha az egyik szereplő a parkolóház felé szaladva próbál menekülni, tudjuk, jobb ha fél szemünket becsukjuk, mert meg fogunk ijedni mikor zsákutcába kerülve véres véget fog érni az élete. S mikor főhősünk váratlanul hazamegy, biztosak lehetünk benne, hogy bizony a kedvesét félreérthetetlen helyzetben fogja találni a legjobb baráttal, vagy a szomszéddal.

   Igen, megmosolyogjuk a film szereplőit, miért mennek bele előrelátható helyzetekbe. Csak azt felejtjük el, hogy mi is hajlamosak vagyunk erre a saját kis életünkben.

   A mi kis hétköznapi hősünk is ott ült számolva a másodperceket. A lágy tavaszi szellő borzolta a haját, pedig igen gondosan próbálta rendbe szedni magát, hogy kinézzen valahogy. Már hosszú idő telt  el az utolsó találkozás óta, így érthető volt a lázas készülődés. A szíve a torkában dobogott, keze remegett az izgalomtól. Ahogy nézte a fagylaltozó embereket, gondolta ő is vesz egyet. De érezte, a gyomra egy merő görcs, úgysem tudná megenni. Így nem mozdult, csak várt....

   Mikor elindult otthonról, gondosan kiválasztott ruhájában, érezte, hogy felesleges a nagy készülődés. Tudta, hogy hiába fog elmenni, ő nem jön el. Ismerte annyira a férfit, hogy erre elég nagy esélyt látott. De nem mert kockáztatni. Nem akarta megadni a férfinek azt az örömöt, hogy utána azt tudja mondani: - Te nem voltál ott! - S persze nem akarta később rosszul érezni magát, ha tényleg miatta nem tudnak találkozni....Így készülődött, s elindult, kicsit talán reménykedve, hátha mégsem olyan kiszámítható a férfi. Talán kellemes meglepetésként ott lesz, még ha nem is tett rá ígéretet.

  Mikor odaért, még minden lehetségesnek tűnt. Ott volt az a csöpp remény....Kellemes idő volt, könnyű kiskabátban ült a lemenő nap fényében. Nézte a kisgyerekeket ahogy szaladgálnak, s fiatalokat akik lassan szállingóztak a térre, hogy együtt töltsék a péntek estét. Milyen rég volt, mikor ő is itt ült!....Már nem is emlékszik rá, mikor várt valakire utoljára. S várt-e egyáltalán valaha? Nagyon öregnek érezte ehhez magát. Egyre kellemetlenebbnek tűnt a helyzet, de még nem volt ereje felállni. Talán reménykedett, hogy mégis eljön? Nem....Akkor már tudta, nem fog eljönni. Ő ha jött volna, időben jött volna. Egyszerűen nehéz volt belátni, hogy a férfi ennyire kiszámítható. Nem volt csalódott, hiszen inkább akkor lepődött volna meg ha tényleg eljön. Csak talán egy kicsit szomorú, mert már megint igaza lett....Ó mennyire unja már! Mennyire vágyik arra, hogy az élet végre megtréfálja, és végre ne legyen igaza! Végre kellemes meglepetésként kiszámíthatatlan fordulatot produkáljon a sors...

   Így ült még pár percet merengve. Egyszer csak mosolyra derült az arca. Mosolygott magán, mert érezte, nem tud haragudni rá. Pedig a férfi nagy megkönnyebbülést érezne ha egy életre megbántódna. De nem! Ezt az örömöt nem adja meg neki...S persze arra gondol, semmi sincs véletlenül. Ez a nap még nem az a nap! Még nincs itt az ideje egy újabb személyes beszélgetésnek. Hisz' még csak 45 éves. Mikor lesz még 70 ?!