Nem vagyok nagy temetőbe járó. Nem vagyok rá büszke, de ez van. Persze neves alkalmakkor  én is kimegyek, viszek virágot, gyújtok gyertyát anyu sírjánál. De a távoli rokonok sírhelyei közti zarándoklatnak nem vagyok részese. Persze becsülöm azokat akik mélyen foglalkoznak a halottaikkal, de csak akkor, ha az életükben is ezt tették. Mert ha valaki az élőkkel nem foglakozik, akkor elég hazugnak érzem a nagy népi temetőbe járást.

  Én amúgy sem tudok mit kezdeni egy sírral. Persze tudom, oda van eltemetve a szeretteink teste, de engem zavar, hogy nem vagyok a lelkükkel " kettesben " . Sokkal inkább megérintenek azok a pillanatok, mikor eszembe jut egy-egy közös emlék. S ehhez nem kell temető. Bármely órában, bárhol eszembe jut. Van, hogy csak pár pillanatra, de van mikor hosszú merengés lesz a vége. S ilyenkor érzem igazán, hogy hiányzik.....

  Anyu már 10 éve nincs velünk, de még mindig majd' minden nap eszembe jut. Nem minden emlék kellemes, de itt van velem. Minden döntésem előtt elgondolom, vajon ő mit mondana, s  persze megyek a saját fejem után, úgy mint régen. S mikor kiderül, ostobaságot csináltam , szinte hallom ahogy mondja: -Pont olyan vagy mint apád! 

Sajnos, nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Bár másképp lett volna....Mert bizony nagyon vágynék egy ölelésre, hogy megvigasztaljon mikor az élet árnyékos oldalán állok. Hiányzik pár biztató szó, hogy lesz még jobb is ! Szeretném ha ismerné Mátét, a legkisebb unokáját. Ha látná milyen felnőtté vált Ildikó és Krisztián és büszke lenne rájuk, és talán rám is. Ha tudná, volt pár szép évem, és pár kevésbé szép pillanatom. S bár megedzett az élet, de azért az a régi kedves "kislány" maradtam aki szereti az embereket, és szereti ha szeretik.Hát igen....ez nagyon jó lenne....