A régmúlt sztorizgatásainak egyik kedvenc története, mikor az akkor 9 éves kislányom sírva fakadt ahogy meglátott. A hosszú hajamat divatosan rövidre vágatva mentem érte az iskolába. Ő rám nézett, és zokogva kérte, többé ne menjek érte, mert ki fognak nevetni a gyerekek. Hát szó se róla, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek? Később persze megbarátkozott az új frizurámmal, bár azt hiszem, a hosszú haj mellett tenné le ma is a voksát.

   Úgy látszik a 9 éves gyerekek rendkívül fejlett kritikai érzékkel rendelkeznek.....A napokban úgy sikerült felvennem a sálam, hogy alászorult hajam, és elég helyes kis rövid frizurát kreált számomra. - Na, hogy tetszenék ilyen rövid hajjal? - fordultam a kisfiam felé kíváncsian. Már ahogy rám nézett, egyből láttam, nem igazán nyűgöztem le az új frizurámmal. - Így sem vagy csúnya. - felelte, de nem tűnt igazán őszintének. Végül megegyeztünk, egyelőre marad a hosszú, bár már nagyon unom.

  Azért elgondolkodtam. Na, nem a hajam hosszán! Sokkal inkább azon, lehet már most szólni kellene a kisfiamnak, hogy a " nem vagy csúnya " semmivel sem hangzik jobban mint a " nem vagy szép" . Mint ahogy a "Nincs veled semmi baj" sem számít bóknak. Na és talán azt is el kellene mondanom neki, hogy minden nőt a hideg ráz az " Ahhoz képest, hogy..." és a " Nem látszik rajtad, hogy...." kezdetű mondatoktól. S persze utáljuk hallani, hogy jobbat érdemlünk, még akkor is ha igaz.

    Talán szólnom kellene neki, még most, hogy mire felnő, jól jegyezze meg, és az eszébe se jusson ilyeneket mondani egy nőnek. Vajon van rá esély, hogy megtanulja? Vagy ez olyan férfi dolog, ami benne van a génjeikben?