Nem szeretem a varjakat...Gondolom,nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, nem túl népszerűek szegény madarak. Rémisztő a rekedtes károgásuk mellyel a zord idő jövetelét jelzik. Mindig rossz érzés kerít hatalmába, mikor fekete szőnyegként lepik el a hófödte tájat. Hangoskodásukkal megzavarják a jól megérdemelt nyugalmamat, és vészjósló, Hitchcock filmet idéző tekintetüktől végigfut a hideg a hátamon. Nem szeretem őket, de ezzel ők mit' sem törődve, minden évben újra és újra szembesítenek azzal, hogy a küszöbön áll a tél.

    Néha úgy tűnik, minden ellenérzésem ellenére, én is károgó varjú lettem. Ezért már nem is szívesen mondom ki...Pedig mennyire tudom!....Mennyire látom előre, hogy bizony itt előbb-utóbb hatalmas pofára esés lesz! Sajnos törvényszerűnek érzem, hogy a most olyan szépen felépített tökéletes(nek látszó) világ hamarosan összedől. Bár ne lenne igazam!!! De mint ahogy a varjak sem igazán tévednek a hideg megérzésében, úgy én is a zsigereimben érzem, hamarosan jön az ébredés...Jön egy pofon egy embertől akiben bízott, jön egy kudarc valamiben, amiben hitt. Jön valaki akit nem érint meg színpadi mosolya, aki átlát a szépen csengő hangzatos szavakon. Aki felnyitja a szemét, hogy minden pozitív hangzású idézetnek van egy másik értelme. Csak ahhoz a sorok közé, a szavak mögé kellene nézni. Ha csak a felszínt nézzük és vakon hiszünk benne, bizony mi magunk is csak a felszínt éljük meg. Ami jó is egy ideig, de kivédhetetlen a mélybe, a valóságba való megmártózás, és az nagyon rosszul fog esni. És az, ha skandálva a boldogság jelszavait, elhiteti magával és a világgal, hogy milyen szabad és boldog, az nem a világ, hanem elsősorban önmaga becsapása. Igen, hamarosan jön majd valami vagy valaki aki lerántja az álarcot, és fájó lesz a tükörben látni, hogy aki visszanéz rá, meg sem közelíti a kifelé mutatott, s talán önmaga előtt is viselt arcát. Igen, érzem a hangom visszafojtott károgását...

   De nem szólok...Nem szólok, mert nem akarok károgó varjúvá válni. Elharapott nyelvvel hagyom, hogy eltökélten játsza a szerepét. A szerepet az elégedett, munkában és magánéletben sikeres nő szerepét. Ahogy ismételgeti a tökéletes boldogságról és szabadságról szóló gondolatokat. Ahogy kapaszkodik a reménybe, hogy ha elégszer mondja, akkor egyszer valósággá is fog válni...Nézem szép csendben, pedig szívem szerint szólnék: ÉBRESZTŐ!!!

   Ha valaki most azt kérdezi, miért fáj nekem ha valaki meglátja mindenben a szépet, és optimistán látja az életet, azt kell  mondja, nem fáj!!! ... Sőt, örülök is neki, ha így van. Különösen örülök, ha húszas éveiben valaki hisz abban, hogy irányíthatja az életét, hiszi, hogy rajta múlik hogyan éli meg a mindennapokat, és bármit elérhet. Tetszik, ha valaki nyitott a világ szép dolgaira, és felszabadultan tud örülni minden boldogságot sejtető pillanatnak. Igen, örülök ha ŐSZINTÉN így érzi, így él, és biztatnék is erre mindenkit! ... DE!!!... Mikor az ember feltartóztathatatlanul közelít az 50 felé, azt gondolom, már inkább sajnálkozó mosolyra fakaszt az a naivság amivel kapaszkodik a közhelyekkel megtűzdelt mondatokba, az az elszántság amivel igyekszik elhinni és elhitetni, ezek igazát. S ha valaki most azt érzi, kezdek vészjósló varjúvá válni, be kell lássam, lehet igaza van.

  De őszintén! Vajon a varjak tehetnek mindenről? Ha szép csendben meghúzódnának az erdő sötét rejtekében, akkor megúsznánk a zord telet?  Egyre inkább azt érzem, bármennyire is szeretünk mást okolni, bármennyire is nem szeretünk szembesülni a kellemetlen  dolgokkal, el kellene fogadni, hogy nem a varjak tehetnek arról, hogy jön a hideg....Talán nem rájuk kellene haragudni azért, mert igazuk lesz.....