Beszélgettünk....tisztán, őszintén, érzelgősség nélkül. Kicsit már régóta ismerjük egymást, valahonnan a gyerekkorból. Vannak közös emlékek, bár egyik sem nevezhető mérföldkőnek az életünkben. Be-bevillan egy-egy kép táborokról, kalandos hegyi túrákról, egy fényképezőgépről és egy lányról, aki nem én voltam. :) Persze ez az ismeretség elég megkopott már, hisz azóta nagyon messze kerültünk egymástól.

   Két életút ami nagyon különbözik egymástól. Van ő aki karriert épített, a családalapítást igazán nem kapkodva el élte, élvezte az életet. S vagyok én akinek a család lett a karrierje. De ami közös bennünk, mindketten a lehető legjobban akartuk csinálni. Hogy ez nem egyforma sikereket hozott nekünk, az már rajtunk,  a lehetőségeinken, az ambíciónkon, s nagy részben a szerencsén múlt.

  Borongós délelőttön ültünk a teraszon, körülöttünk siető léptekkel igyekeztek az emberek védett helyet találni az eső elől. De nekünk kicsit megállt az idő.....Ahogy kavargattam a kávét és ránéztem, egy sikeres embert láttam, aki jómódban, utazásban gazdag , mozgalmas életet él. Nagy ismeretségi köre, sok barátja van, tudja mit akar az élettől, és tesz is ezért. Velem ellentétben, aki inkább magányos farkas vagyok, kétszemélyes kapcsolatban jól elvagyok az emberekkel, de a társasági élet távol áll tőlem. A jómód és a siker még távolabb.

  Szemben ült egymással két, látszólag teljesen különböző ember, teljesen különböző élethelyzetből.....és mégis... jól éreztem magam. Valahogy nem éreztem a másságot.  Most persze szép lenne azt írni, hogy azért nem, mert a személyiségünk nem is különbözik annyira. Hihetném, hogy azonos az értékrendünk, és az élet nagy kérdéseiről hasonlóan gondolkodunk...

  Lehet, hogy ez tényleg így is van. De nagyobb esélye van annak, hogy azért tűnt olyan természetesnek a helyzet, mert egy elfogadó, intelligens emberrel ültem szemben, aki nem kérkedő, aki nem "osztja az észt", hanem csak őszintén kíváncsi a másikra.....Pont úgy mint én.