Szomorú együttérzéssel olvassuk a hírt a fiatal nőről, aki kemény harcot vívott a rákkal, de legyőzetett. Hosszan magunkban hordjuk a döbbenet, a sajnálat és a félelem érzését. Mindennél világosabban tudjuk: El kell mennünk rákszűrésre!!! 

...Majd a jövőhéten....Majd a következő hónapban....Majd ha szabadságon leszek...S észre sem vesszük, hogy hónapok, évek telnek el halogatással. Ostoba struccként, homokba dugott fejjel kapaszkodunk a reménybe, velünk nem történhet meg! Annyi dolgunk van még a világban, nincs időnk betegnek lenni! Különben sem tudjuk most megoldani. Mi lenne ha kiderülne, baj van?...Mi lenne a munkánkkal, a gyerekkel? Ki főzne rá, ki vinné iskolába? - soroljuk a kifogásokat. Miközben tudjuk, hogy Nekik is dolguk volt, Nekik sem jött jókor a betegség....Érezzük, ez nem elég meggyőző érv, még önmagunknak sem.

   -Hisz' Ő is járt szűrésre, mégis... - találunk újabb mentséget a halogatásunkra. S már el is bizonytalanodtunk a szűrés fontosságában....S mint oly sokszor, előkapjuk a jól ismert kifogást: a sors ... Ha a sors betegséget szánt nekünk, nem úszhatjuk meg. Ha küzdelemmel teli nehéz éveket, azt sem. Bárhogy is lesz, végig kell csinálnunk!...S megerősítésként soroljuk a példákat, amikor valaki kellő odafigyeléssel, rendszeres vizsgálatokkal sem tudta megelőzni a bajt, s a korai diagnózis ellenére sem tudták megmenteni. S kapaszkodunk a példákba, mikor valaki hatalmas küzdelemmel legyőzte a rákot, és meggyógyult. Összezavarodottan kérdezzük, vajon min múlik, jó vagy rossz lesz a vége? Hihetünk a rákszűrés biztonságában? Megnyugodhatunk a negatív eredménynél, s reménykedhetünk a gyógyulásban egy korai felismeréskor? Vagy minden megelőzés hiábavaló, ami meg van írva az megtörténik? Vajon legyőzhetjük a sorsot? Félek, hogy nem....De meg kell próbálni!