"Azzal a kéréssel fordulok...." - Hányszor megfogalmaztam már....Aztán nem volt merszem megírni. Pedig nagyon vágytam rá! Sokszor eljátszottam gondolatban, hogyan vágnám elé...Hogyan mennék ki az ajtón, fellélegezve, megszabadulva a mázsás kővé dagadt dühömtől és sérelmemtől,.. De mindig jött egy új nap, s valahogy kibírtam...Majd a következőt is....És eltelt sok év. 

   Tudom, sokan ismerjük az érzést. Sokféle oka van amiért elgondolkodunk a felmondáson. Sokféleképp lehet megutáltatni egy munkahelyet, megalázni egy embert, rosszérzést kelteni benne. Van, mikor apró dolgon kapjuk fel a  vizet, s van amikor örök nyomot hagyó sérelem ér bennünket. De a kényszer, a kiszolgáltatottság rákényszerít bennünket az átértékelésre, a türelemre. 

 De most forr az agyam ...  Olyasmit kérdőjeleznek meg, amit megkérdőjelezhetetlennek gondoltam....A becsületemet! Ráadásul úgy, hogy nincs alapja. Persze szívesen megtettem volna amivel vádolnak, mert van bennem jóindulat az emberek felé. Hajlanék a cinkosságra, de nagyobb a félsz bennem, semmint, hogy megtegyem. És igazán nincs is súlya, egyszerű " vihar egy pohár vízben " -ről van szó... De nem tettem meg, nem is volt rá szükség, nem is kértek meg rá...Bár megtettem volna, most legalább büszkén nézhetnék szembe a vádakkal....Hiszen úgysem az igazság számít...Jobban tetszik nekik az általuk gondolt verzió. Hát abban hisznek. És nincs kedvem, sem erőm bizonygatni az igazam, vagy tanúkkal előállni. Egyetlen egy dologhoz lenne kedvem....Megírni azt az átkozott levelet, és odavágni az íróasztalra...

   Most érzem igazán, mennyire hiányzik egy férfi....Egy Férfi, aki kezembe adja a tollat és a papírt, és csak annyit mond:  

   " Írd meg végre....Ne félj, nem vagy egyedül! "