.

   Elszántan ment fel a lépcsőn. Az izgalom a csontjáig hatolt. Nagyon régóta vágyta ezt a napot. A lépcsőfordulóban megállt, megigazította a ruháját, egy utolsó pillantást vetett a kezében lévő lapra. Mélylevegő, sóhaj, és már megállíthatatlanul ment az ajtó felé. Belépve kicsit megremegett a lába, de egy pillanatra sem bizonytalanodott el. Tudta, jól döntött. Leült a hellyel kínált székre. Lába gyors ütemben követte pulzusának ritmusát. Mosolygó arccal, fáradt, kiégett, reményvesztett szemmel nézett a szembenülőre. Ültek már így farkasszemet nézve, nem volt kellemes akkor sem.... De most fordított volt a helyzet. Ő volt aki közöl. Nem kérdez, nem vár javaslatot, s főleg nem győzködést. És nem érdekli vélemény...senkié. Töprengett, nyugtatta, győzködte önmagát eleget. Végre felszállt a fehér füst, és végre itt van....Évek óta várta ezt a napot. Átnyújtotta a lapot. A főnöke rávetett egy pillantást, és félretette. Néma csendben ültek végtelennek tűnő pillanatokig. Lélegzetét visszafojtva fohászkodott, ne kérdezze, miért??? Nem akar beszélni. Nem akarja sorolni... Nem akar belemenni többéves sérelmekbe, megoldatlan problémákba. Nem akar olyasmit mondani, amit magában tartott több éven keresztül....Már felesleges lenne panaszkodni, okolni, szennyest teregetni....Csak el akar menni. Csendben, észrevétlenül....Pont úgy, ahogy itt volt.

Kipipálva... 2021.12.03.