2018. aug 26.

Átmenet

írta: Gray mouse
Átmenet

   Harminc perce volt, hogy összeszedje magát. Az ébresztőt lenyomva mozdulatlanul feküdt tovább. Ólomsúlyú teste és lelke semmi jelét nem mutatta, hogy bármi élet pislákolna benne. Tudta, nem sok ideje van. Fél óra múlva kisfia is felkel, és ő nem érezheti rajta a reménytelenséget. Nagy nehezen feltápászkodott. Bekapcsolva a kávéfőzőt elindult a mindennapi rutin. Percre pontosan ugyanúgy zajlott minden reggel. Már a kávét kortyolgatta mikor felébredt a gyerkőc is. - Hogy aludtál? - Jól. És te? - párbeszéd elmaradhatatlan része volt a reggelnek.A hét utolsó munkanapján még kibővült egy  Péntek van!!! felkiáltással. Hétfő reggel óta erre a mondatra vártak. Mintha legalábbis valami csodát hozna a hétvége....

   Vigyázz magadra! - engedte útjára, majd védelmező tekintetével követte amíg eltűnt a látószögéből. Ő is összeszedelőzködött, nagyot sóhajtva zárta be maga mögött az ajtót. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy elinduljon. Milliószor vágyott rá, hogy történjen valami, bármi, csak ne kelljen bemennie dolgozni. Üsse el egy autó, jöjjön el a világvége, vagy vigye el egy földönkívüli.... Méterről-méterre nehezebben vette a levegőt, a fojtogató szorongás a torkában egyre erősödött. Érezte, ez nem mehet már így sokáig. Csak még azt nem tudta, mi lesz a változás. Tehetetlenül sodródott, reménytelennek érezte bármiféle terv megvalósítását. Néha rátört a félelem, hogy a sors egy küzdelmes betegséggel fogja kirángatni a rutinná szűkült életéből. Félt tőle. Félt, mert nem érzett magában erőt a küzdésre. Félt, hogy beletörődve, talán még megkönnyebbüléssel is fogadná, hogy vége lesz. Már rég nem fél a haláltól. A haldoklástól annál inkább. A betegséggel járó kiszolgáltatottságtól, hogy teher lesz másoknak, különösen rettegett. 

   Csalódottan zárta le a bicaját....Ma sem úszta meg... Ideért...Beletörődve lépett be az ajtón, hogy ezt a napot is végig kell csinálja. Már régóta csak a túlélésre játszott. Ki kell bírni.... Halvány reménysugárként lebegett a szeme előtt, ha majd pár óra múlva kilép az ajtón, az utca friss levegője vérátömlesztésként hat az életkedvére. Lelassult szívveréssel, megnyugodott lélekkel mehet haza. És jön pár óra, ami jó....

    Tudta, nincs ez így jól. De mindig talált magyarázatot, miért is nem változtat. Hiszen sokaknak még rosszabb....- győzködte önmagát. És hátha csak rossz periódusban van. Hisz' itt az életközépi válság, itt a változókor. Mindenhol azt olvassa, majd elmúlik. Ez csak egy átmenet. Dolgoznak a hormonok, változik a testünk és mindez megviseli a lelkünket. Idő kell megbarátkoznunk a helyzettel, hogy megváltozik a szerepünk a családunk, a gyerekeink életében. Pár év, és elmúlik....És jön egy új szakasz... Olvasott, hallott róla eleget. Igyekszik is észben tartani, és e szerint kezelni a helyzetet. Gyötrelmes harcot vív önmagával, a mindennapi szürkeséggel. Próbál hinni abban, ez tényleg csak természetes velejárója a változásnak . Ez csak egy átmenet.....Abba még fél belegondolni, vajon hová???

 

   

Szólj hozzá