2017. sze 14.

Csapda

írta: Gray mouse
Csapda

    -Elegem van már az egész életemből!!! Mikor lesz már vége??? - üvöltötte volna a világba. De helyette csak nyelte a könnyeivel átitatott feszültséget, amit a tehetetlensége okozott. Tudta, hogy nem mondhat ilyet. Gondolnia sem szabadna....egy anya nem érezhet így...

    Vajon mikor vált ilyenné? Mikor volt az a pillanat, amikor lemondott arról, hogy rendelkezzen a saját életéről? Mikor jött rá, hogy nem teheti azt, amit szeretne?  Sosem voltak kétségei az anyaság felelősségéről. És nem is okozott neki nehézséget semmi, ami a gyerekekről szólt. Nem volt kérdéses, hogy első helyen mindig a gyerekek állnak, mindig azt nézte, nekik hogyan a legjobb. Fel sem merült benne, hogy másképp kellene gondolja.  Mikor évekig élt egy boldogtalan kapcsolatban, akkor is az segítette túlélni, hogy ( tévesen ) azt gondolta, a gyerekeknek így a jobb. Aztán rájött, hogy ez már a gyerekeknek sem jó, akkor végre lépett. De ezután is, sőt ezután ha lehet még jobban ők voltak az elsők. Jó is volt ez így....Egészen addig, amíg ki nem alakult egy egyre elviselhetetlenebb helyzet a munkahelyén. Nap mint nap gyomorgörccsel ment be dolgozni. A tehetetlenség kétségbe ejtette. Érezte, ennek így semmiképp nem lesz jó vége! Kezdte észrevenni magán a beletörődés, a fásultság jeleit. Az életkedv nélküli mindennapok már-már fizikai fájdalmakat okoztak neki. A munkahelyén töltött idő úgy telt el, hogy azon rágódott, hogyan tudna innen szabadulni?...És minden nap úgy ment haza, hogy tudta: sehogy....És reggel újra kezdte " túlélni" a napot....Várva az estét, várva a pénteket, várva az ünnepeket...De érezte, hogy ereje a végét járja. S félt....Félt, hogy meddig bírja még? S ha majd nem bírja tovább, akkor mi lesz?! Tudta, hogy ez az állapot a gyerekeknek sem jó. De azt gondolta, még mindig jobb, mint pénz, otthon, étel nélkül maradni. Azt gondolta, nem teheti meg, hogy hallgatva a lelke szavára, mindent otthagyva felmondjon. Próbált más munkát találni, de úgy, hogy dolgozik, semmi esélye. Sajnos anélkül sem lenne sok. Tudja....érti....de képtelen elfogadni, hogy nincs kiút. Látja, érzi, hogy csapdába került. Bezárva vergődik, körülvéve a felelősségérzet rácsával. Nem tud kitörni mögüle, nem teheti, túl erős a rács, vagy ő a túl gyáva hozzá...Bárcsak bátrabb lenne!!!...Bárcsak lehetne bátrabb...

 

 

Szólj hozzá