2014. okt 25.

Földetérés

írta: Gray mouse
Földetérés

  Mikor látom a fiatalok lelkesedését, őszinte, naiv rácsodálkozását a világra, a hitét abban, hogy ők bármit elérhetnek ha igazán akarják, elmosolyodom. Még emlékszem azokra az időkre mikor én is azt gondoltam, más leszek mint azok akik megelégszenek az egyszerű hétköznapi élettel. Én igenis az oly divatos kifejezéssel élve "megvalósítom önmagam", nyomot hagyok majd a világban! - mondtam eltökélten. Hittem, ha az ember pozitívan áll a dolgokhoz, mindenben megtalálja a szépet. Hittem az emberi jóságban, abban, hogy a szeretet mindig viszonzásra talál, s ha becsülettel tesszük a dolgunkat az meghozza gyümölcsét. (Hát talán ez hosszútávon így is van....Csak néha túl hosszú az a táv!)

  Emlékszem azokra az időkre mikor idézetek, bölcsességek hatása alatt voltam. Kerestem, kutattam ismert emberek gondolatait, és azonosulva velük okosabbnak, bölcsebbnek éreztem magam. Jó érzés volt felismerni: Jéé, de jó!!! Pont így érzem! Úgy látom, úgy gondolom ... A saját gondolataimat már túl egyszerűnek éreztem kimondani, mindenre kerestem és találtam is idézetet. Már-már kezdtem azt hinni, annyira egyre jár az agyunk, talán én is olyan vagyok mint ők. :))

   S emlékszem mikor Piramist, majd LGT-t, Bródyt és Koncz Zsuzsát hallgattam, s Szentírásként hatottak rám a dalszövegek. Mikor túlcsordultak bennem az érzések, minden olyan felfokozott volt. Akkor még a nap tündöklő ragyogása és a tenger vad hullámainak morajlása jellemezte az érzéseimet. Ma már egyszerűen boldog vagyok...vagy nem. Hosszú oldalakon át tudtam írni a szerelem érzéséről, mára mindennél többet kifejez a szó : szeretlek! Megrendíthetetlen magabiztossággal mondtam ki dolgokról, hogy jók vagy rosszak. Nem hittem az árnyalt dolgokban. Azóta látom mennyi minden befolyásol egy döntést, korántsem látom egyértelműen fehérnek vagy feketének a dolgokat.

  Hát igen... Régi szép idők mikor még azt gondoltam, más lehet az életem mint amit közel s távol láttam magam körül. Valahol egy felhő szélén ülve néztem a világot. Egy idealizált világot építettem magam köré, s nem hittem, hogy bármi kizökkenthet ebből.

  S egyszer csak azt vettem észre, hogy mindkét lábammal a földön állok. Azért még néha sikerült a föld felett lebegve élni az életem, de újra és újra azon kaptam magam, szilárd talaj van a lábam alatt.

  Próbálom visszaidézni azt a pillanatot mikor földet értem. Jó lenne tudni, mi, vagy ki taszított le a felhőről? Vajon önszántamból hagytam magam mögött az illúziókkal átitatott gondolatokat? Vagy egyszerűen egy kor után törvényszerű, hogy letisztulnak a gondolatok és az ember mindenképp kénytelen szembenézni a valósággal? Egy rossz pillanat okozta, vagy hosszú hónapok-évek következménye lett a földetérés? Nem tudom felidézni a pillanatot, de igazából nem bánom, hogy megtörtént. Néha ugyan még visszaülnék kis időre a felhő szélére....Csak míg erőt gyűjtök a folytatáshoz. Jó lenne kevésbé tisztán látni a dolgokat, néha rám férne, hogy a jótékony köd belepje a mindennapok gondjait.....De már ideje volt felébredni!!!

    Ugyan néha még fura ez a helyzet, hisz' innen a földről más szögből látom a világot, még gyakran csak kapkodom a fejem, mennyi mindent nem vettem észre eddig. Gyakran beleszédülök, van, hogy el-, sőt olykor pofára esek, de kezdek megbarátkozni a helyzettel. Nincs mit tenni, el kell fogadni...Más lett a világ...s más lettem én is.

 Nézem a fiatalokat, s mosolygom. Elsősorban azért, mert jó a régi önmagamat viszontlátni bennük. Kicsit talán azért is, mert én már tudom amit ők még nem: Bármennyire kiábrándítóan hangzik, de ki fogják nőni! És nem tudom, mit kívánjak nekik? Azt, hogy minél tovább tudják a felhők szélén ülve nézni a világot, szövögessék bátran álmaik fonalát, vagy minél hamarabb kezdjenek a földön járni, s megtapasztalni milyen az élet ébredés után??? A legjobbat szeretném nekik kívánni!... De vajon melyik a jobb???

Szólj hozzá