2020. már 20.

Terézanyuságom története

írta: Gray mouse
Terézanyuságom története

                                       A vállat magány esete

   Tizenhárom évnyi, gyerekfejjel kötött házasság után hagytam el a férjem, két gyerekkel a hónom alatt. Szomorúan, de mégis tele reménnyel, hogy lesz még jobb is a helyzet. Hittem abban, hogy még megtalálom a társam, hisz' fiatal voltam, a gyerekek, a család töltötte ki az addigi életem, szerettem anya, feleség lenni. Azt gondoltam, azért nem sikerült a házasságunk, mert közel harminc évesen már mást vártam a férjemtől, és ő is mást szokott meg tőlem gyerekfejjel, mint amilyen "felnőtt nő"-ként lettem. Már elmúlt részemről a csodálat, az, hogy félistenként nézzek rá....persze tett is érte, hogy elmúljon. Igaz akkor nem volt ilyen egyszerű, hosszú vívódás előzte meg a döntést. Főként a gyerekek miatt, de miattunk is nehéz volt, hiszen bizonyítani akartunk magunknak és másoknak is, hogy nem volt őrültség tizenévesen összeházasodni, és persze meg is sirattuk rendesen, hogy így alakult.

  Eltelt pár év egyedül, igazán komoly kapcsolat nélkül. Én sem siettettem a párkeresést, lefoglaltak a gyerekek, s talán nem is voltam még kész egy új szerelemre. Persze a férfiak sem álltak glédában az ajtóm előtt, hiszen a két kamasz gyerekem elég ijesztő volt számukra. A korombeliek nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Persze volt pár őrült, még nálam is fiatalabb önjelölt srác, de azt azért lehetett látni, hogy nem egy komoly kapcsolatot keresnek. Bár egy ismerősöm szerint, náluk volt a legnagyobb esélyem, hiszen őket még a szenvedélyük vezérli az eszük helyett, és nem gondolnak bele, hogy velem együtt egy családot is kapnának.

 Egész jól elvoltam társ nélkül, igaz a környezetem mindig győzködött, ne maradjak egyedül, nem jó ez így. Tudtam, ha kell, jön majd valaki...S jött!!!  Belépett az életembe a szerelem. Persze akkor már nagyon okosnak gondoltam magam, mindenre figyeltem, főként arra, hogy ami a volt férjemnél zavart, azokat a tulajdonságokat kiszűrjem. Szóval jött ő, aki mindig szépen szólt hozzám, soha egy hangos szó, aki mindig szívesen meghallgatott. Ha valamire én azt mondtam, hogy fehér, akkor ő is fehérnek látta. Felvállalt a két gyermekemmel együtt, odaadó társ volt nappal és éjszaka egyaránt. Úgy olvadt be a családunkba, hogy nekünk szinte semmin nem kellett változtatnunk, nem szólt bele a gyerekek dolgába. Szóval, minden remekül alakult, boldog voltam. Annyira hittem ebben a kapcsolatban, hogy vállaltam egy közös babát is. Persze akkor már nem igazán hittem az örök szerelemben, néha volt bennem bizonytalanság, de azt gondoltam, ha el is múlik a szerelem, ő olyan jó természetű ember, hogy szeretetben tudunk majd együtt élni.

  Aztán ismét eltelt pár év, és kezdett zavarni minden "jó" tulajdonsága. Az, hogy mindenben igazat adott nekem, egyre inkább azt jelentette számomra, nincs egy önálló gondolata. Az átbeszélgetett órákról kiderült, csak én beszéltem, ő pedig jól tudott úgy tenni mintha figyelne és értene. Az, hogy nem zavarta meg a család életét, amellett, hogy roppant kényelmes volt nekünk és neki is, nagyon férfiatlannak tűnt. S idővel kezdett hiányozni pár érzés, ami a házasságomban jó volt. A humor, a nagy viták, amivel előrébb visszük a dolgokat. Az, hogy valaki mellett törékeny nő lehessek, ne nekem kelljen hordani a nadrágot, társam, s egyben támaszom is legyen a férfi. De a kapcsolat elején csak arra figyeltem, az új párom ellentéte a volt férjemnek, így biztos működik majd a kapcsolat. Hát tévedtem...Egyre inkább úgy éreztem, minden döntést egyedül hozok meg, az egész családot én viszem a hátamon, pont úgy mint mikor egyedül voltam. S egyszer csak jött a döbbenet: Akkor minek???!!! S mikor ez a gondolat először felmerült bennem, iszonyatos érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy most veszett el a remény. Tudtam, én már nem tudok küzdeni ezért a kapcsolatért úgy mint ahogy régen a házasságomért küzdöttem.S már nem tudok hinni egy kapcsolatban sem, mert hiába látszik az elején minden szépnek, sajnos ha nincs meg az emberben a "jóban-rosszban együtt" érzés, az akarat, hogy mindenáron végigcsináljuk, akkor nem fog működni hosszú távon. Mert előbb-utóbb jön a rossz... Sajnos akkor már tudtam magamról, nekem az a kis idő "jó" nem éri meg a sok "rosszat". Hisz' ha nem érzem jól magam, akkor feladom, nem küzdök, már nem látom a fényt csak az árnyat........S azt érzem, jobb egyedül.

   Így most újra társ nélkül élem az életem, immár három gyerekkel. Jól érzem így magam, nem keresek, sőt, nem is akarok új kapcsolatot.....Ha mégis van valami amit szeretnék, az a remény érzése. Azért ha jönne valaki aki feléleszti a lelkemben a reményt....hát, az azért nagyon jó lenne!!!

 " Terézanyu pályázat " 2010

plus2010d.png

Szólj hozzá