2012. már 31.

Egy életen át kell játszani

írta: Gray mouse
Egy életen át kell játszani

   Hazatérve az iskolából, sarokba dobva a táskámat, már indultam is a barátomhoz. Az esti mozi után vidáman feküdtem le aludni, s terveztem melyik főiskolára fogok jelentkezni a következő évben. Pár hét múlva pedig csecsemősírásra ébredve kipattantam az ágyból és gondos anyukaként vettem ölbe a kisfiamat, hogy szívdobogásom ritmusával ringassam újra álomba.

  Egyik napról a másikra, gyerekfejjel váltam anyává. Alig múltam 16 éves mikor a sors döntés elé állított. A régi életemet folytatom, tanulok, és hivatást választva megvalósítom az álmaimat, vagy egy egész más útra lépve az anyaság mellett döntök. Naiv, álmodozó,  szerelmes lányként nem volt kérdéses, melyik az én utam. A világ legtermészetesebb dolgaként éltem meg, hogy anya leszek, férjhez megyek és a családom lesz a hivatásom. Egy dolog járt csak az eszemben, nagyon jól akarom csinálni!

  Ettől kezdve minden gondolatom a gyermekem körül forgott. Minden szívfájdalom nélkül hagytam magam mögött az addigi életemet. Az iskolát, a tanulást, a felhőtlen gyerekkort, a barátaimat. Persze volt pár barát, aki kitartott mellettem, de annyira különbözött az életünk, annyira mások lettünk, hogy szép lassan leépültek ezek a kapcsolatok. Hiszen nem lehettem szórakoztató partner mikor minden a kisfiamról, a család összetartásáról szólt. Kamasz fejjel hogyan is érthették volna mennyire kitölti az életemet az anyaság. Nem érthették, az én gondjaimhoz képest mennyire eltörpülnek, s időnként mennyire nevetségesnek tűnnek a számukra óriási gondnak tűnő kamaszkori problémák. Ők sajnálkoztak felettem amiért mindent veszni hagyva "csak" anya vagyok, én pedig sajnáltam őket amiért nem érzik , mekkora boldogság amit az anyaság, a gyerek mosolya és szeretete nyújt. Lehetetlen volt elmagyarázni, miért nem merül fel bennem egy percre sem a gondolat, hogy esetleg rosszul döntöttem.

tagoreanyasag.jpg

  Mert soha, egyetlen percre sem bizonytalanodtam el! Tudtam, én így vagyok boldog, és hittem benne, hogy nem véletlenül alakult így az életem. Pedig nem volt mindig könnyű!!! Már a hatalmas felelősség, amivel egy gyerek nevelése jár, s persze a munka, amit a család összetartására kell fordítani, időnként bizony súrolta a képességeim határait. Egyik napról a másikra kellett nővé, anyává válnom. Az Ifjúsági magazin helyett az Anyák könyvét és a szakácskönyveket lapozgattam. Egyik nap még a szüleim mondták meg hány órára kell hazaérnem, másnap pedig nekem kellett eldöntenem, miért sír vajon a kisfiam, mire lehet szüksége. Egyik nap csak egy dolgom volt, helytállni az iskolában, másnap viszont feleségként, anyaként, szakácsként kellett kihozni magamból a maximumot. Nem, tényleg nem mindig volt könnyű megfelelni az elvárásoknak, főleg a saját magam által felállított mércének. S ezt még tetőzte a kirekesztettség, az ítélkezés amivel a tágabb környezetemben meg kellett küzdenem. Mert gyerekfejjel babakocsit tologatva az utcán, időnként bizony szembesülnöm kellett a szánakozó, időnként lesújtó pillantásokkal.

   De mikor fojtogató sírással a torkomban ránéztem a kisfiamra, s ő szorosan átölelve a fülembe súgta, hogy: - " Szeretlek anya! " - már semmi rossz érzés nem volt bennem. Erőt merítettem a mosolyából, s vágyam a bizonyításra, hogy megmutassam a világnak, igenis gondoskodó, felelős anya tudok lenni, megsokszorozódott. Sok időnek kellett eltelnie mire már nem akartam senkinek bizonyítani, mikorra már nem törődtem az emberek kétkedésével. Idővel azonban hatalmas büszkeség járta át a szívemet, hogy fel tudtam nőni a feladathoz.

  S most felnőtt fejjel is büszke vagyok akkori önmagamra, s a legnagyobb elismerés számomra, hogy a gyermekeim is azok rám. Ha ránézek a három gyermekemre, a napnál világosabban látom, nincs az a hivatás, nincs az a pénz, ami több örömteli pillanatot, nagyobb boldogságot nyújthatott volna mint amit általuk átéltem. Ők a bizonyítékai annak, hogy jó döntés volt az anyaságot választanom. Hisz' azóta is ezt érzem a legfontosabb, és legszebb dolognak az életemben!

 

Szólj hozzá