2012. jan 29.

Nézz engem madárnak!

írta: Gray mouse
Nézz engem madárnak!

  Azt mondják, a nő választ.....Igen, én is úgy gondolom, a nő dönti el, akar-e valamit a férfitól vagy sem. Ha akar, akkor jelzi....és vár. Van, hogy éveket. Vagy nem jelzi, de azért vár....Hátha! :)   A férfiaknak elég jó a radarjuk, így igen hamar felismerik ha egy nőnek tetszenek, és ezt azért többnyire nem is hagyják kiaknázatlanul. Már ha egy kicsit is tetszik nekik a nő. Mert ha nem, akkor a többség elmegy a lehetőség mellett, de vannak olyanok akiket ez a kis "hiányosság" sem tart vissza attól, hogy éljen az ismerkedés lehetőségével. Na ez a tény tart sokakat, köztük engem is vissza attól, hogy nagyon küldözgessük a jeleket. Mert nem szeretnénk azt érezni, hogy csak kihasználták a tálcán kínált lehetőséget. Mert mind láttunk már ilyet.

  Szóval jellel vagy jel nélkül, de a nők többsége a várakozást választja. Meghagyjuk a vadászat, a hódítás örömét a férfiaknak.Pedig van, hogy nagyon is tudjuk, mit, kit akarunk. Ha szerencsénk van, viszonzásra talál a szimpátiánk. Ha kevésbé vagyunk azok, akkor csak abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy kölcsönös az érdeklődés. Minden kis apróságot, véletlen találkozást, kedves mosolyt jelnek vélünk, s várunk. Mivel nem történik semmi, mentségeket kreálunk, miért is nem lép a másik. Azt gondoljuk, nem velünk van a baj, csak a körülmények, az időzítés nem jó. Aztán mikor már évek telnek el úgy, hogy az ember érzi a szimpátiát, látja a tekintetekben a vágyat, de nem történik semmi, akkor nincs mit tenni, be kell látni, ez ennyi volt. Ez az ismeretség nem az időzítés, nem a körülmények miatt nem lépett előre, egyszerűen hiányzott a szikra.

  Mosolyogva gondolok vissza azokra az időkre, mikor nagyon vágytam arra, hogy "ő" észrevegyen. Látásból ismertük egymást még valahonnan a kamaszkorunkból. Mindketten nagy koncertre járók voltunk, igazából sosem beszéltünk egymással. Felnőtt fejjel mégis jó volt ismerősként köszönteni egymást. Van pár közös ismerősünk, többször összefutottunk rendezvényeken s mindig lelkesen üdvözöltük egymást.....és ennyi. A mosolyon túl soha sem jutottunk. Ma már nem bánom, de volt időszak mikor igen erős késztetést éreztem, hogy küldözgessem a jeleket. De nem tettem. Nem tudom mi tartott vissza?!  A büszkeségem, a kishitűségem, vagy csak egyszerűen nem akartam eléggé őt? Persze lehet, hogy akaratomon kívül elmentek azok a jelek, csak nem volt rá fogadókészség. Ezt már soha nem fogom megtudni, de már nincs is jelentősége.

  Mostanában elég gyakran egy felé vezet az utunk. Már egyáltalán nem úgy hat rám mint rég, már nincs bizsergető izgalom, már nem gondolkodom azon mit mondanék neki ha megszólítana. A kedves üdvözlés ugyan megmaradt, és talán ő nem is veszi észre, hogy  ez a mosoly bizony már nem ugyanaz....

Szólj hozzá

férfi kapcsolat vonzalom