Élete derekán az ember jóesetben tudja kicsoda, micsoda. Tudja,hogy ő sem tökéletes, és nem is akar ebben a látszatban tündökölni. Ismeri a hibáit, a gyengeségeit, ugyanakkor tisztában van azzal is, mi az amiben jó, amiben más mint a többiek. Igen, többnyire tisztában van önmagával. De minden magabiztossága ellenére, van, hogy kéretlen megjegyzések elbizonytalanítják. És teljesen mindegy, hogy tudja, igaztalanak a vádak, és hogy csak az irigység, a sértettség, csalódottság, vagy egyszerűen a mérhetetlen rosszindulat mondatta a bántó szavakat. Hiába tudja az eszével, hogy le kellene pergesse magáról, mégis beleivódik a gondolat az agyába, tényleg ilyennek látják az emberek??!

    És amikor már összecsapni látszanak a kétely és szomorúság hullámai a feje felett, jön egy gesztus, majd még egy és még egy... Jön egy ölelés egy kollégától, akinek a támogatására a legkevésbé számított. Jön egy apró figyelmesség, majd egy nagyobb,  mindenféle számítás nélkül, csakis önmagáért. Azért, amilyen...Pár kedves szó, őszinte mosoly, és helyére kerülnek a dolgok. Kitisztult látással tud magára nézni, és megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy az eltorzított tükör amit elé tartottak, csak egy gonosz játék szánalmas kis próbálkozása volt... És akkor megfogadja, soha többé nem felejti el a méltán népszerű mondást:

                        " Ne azt nézd mit mond, hanem, hogy ki mondja! "