Nem kaphatunk meg mindent....Tudjuk ezt jól, és felnőttként igyekszünk megfelelő higgadtsággal kezelni ezt a tényt. Nem mindig könnyű, mert az érzés amit valami vagy valaki hiánya okoz, nem lesz kevésbé rossz a tudattól, hogy ilyen az élet. Hiába is mondogatjuk, hogy az Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz, valamiért hajlunk azt gondolni, hogy valami hiba csúszik időnként az arányokba. Más életében többnek érezzük a "kapást", míg a sajátunkban inkább az elvétel felé billen a mérleg nyelve. Pedig lehet, pont amiről azt gondoljuk, hogy nem kapjuk meg, az pont az "adás" kategória, mert Ő odafönt nagyon is tisztában van azzal, hogy nem mindig tenne boldoggá, ha megkapnánk amire vágyunk. Talán pont azzal tesz jót, ha elérhetetlenné teszi számunkra a vágyott tárgyat, embert, a kitűzött célt.

   Persze lehet, hogy csak küzdésre, vagy épp lemondásra szeretne tanítani bennünket. Vagy egyszerűen szembesíteni akar minket, mennyire is akarjuk. Hiszen legtöbbször könnyen lemondunk a vágyott dologról. Rövid idő elteltével feledésbe merül, átveszi a helyét egy újabb cél, kívánság, ember. De ha nem, akkor hosszú évekig, évtizedekig  őrizgetjük magunkban, hol mélyen elrejtve, hol fel-fel törve, újraéledve, remélve, ha elég kitartóak vagyunk, akkor egyszer valóság lesz....

   Igen, vágyakozunk, még akkor is, ha tudjuk, nem okozna tartós boldogságot egy tárgy, vagy egy másik ember  "megkapása". De semmit nem ér a józan ész, mert valahol belül a lelkünkben iszonyatos hiányérzetet érzünk, mikor eszünkbe jutnak az elérhetetlen álmaink. És akkor az ember két dolgot tehet. Vagy harcol tűzön-vízen át, minden észérvvel szembeszállva, nem törődve a belső hang figyelmeztetésével, megszerzi amit akar. Vagy elfojtja a feltörő hiányérzetét, megpróbálja nap mint nap meggyőzni magát arról, hogy így a jó, Ez a legjobb, ez az egyetlen amit tehet....vár...várja, hogy végre múljon el....