Tudok bánni az emberekkel....Mi sem bizonyítja jobban, mint réztáblába karcolt nevem a dicsőségfalon. Igen, többnyire megtalálom a hangot az emberekkel. Felnőttel és gyerekkel, okossal és butácskával, kedvessel és mogorvával egyaránt. Még a rosszindulatúval is, bár az azért nem megy mindig könnyen. Igen, tudok bánni az emberekkel, de nem jelenti azt, hogy nincs belőlük elegem...Elfáradtam.... A sok ismerős és ismeretlen ember teljesen leszívja az energiámat. Mondják, pedig semmi közöm hozzá....De el akarják mondani....Bárkinek. És én jó bohócként alkalmasnak tűnök erre...Tudom, csakis magamnak köszönhetem...Miért nem kürtölöm szét a rám bízott információt? Miért nem beszélem ki őket a hátuk mögött? Miért hallgatom őket megértően, vagy épp miért "osztom az észt" ha úgy kívánják? Miért játszom el a hiszékenyt, mikor tudom, hogy  hazudnak, és miért nem vágom a képükbe, a kemény valóságot, ha tudom, hogy mi is az?... Igen, csakis magamnak köszönhetem, hogy hagyom elszívni az energiámat, hagyom, hogy tizedjére is elmondják ugyanazt a dolgot, miközben tudom, hogy nem érdekli őket a véleményem. Főleg akkor nem, ha esetleg más mint az övéké. 

   Szerencsés vagy, van türelmed az emberekhez! - mondják. Ja....szerencsés...Vajon miért gondolják, hogy jó ez nekem? És én miért nem így érzem? Inkább érzem tehernek az odafigyelést és tapintatot. Van, hogy odaszólnék, oldja meg mindenki  a maga baját! Persze, nem teszem....Szükségük van az embereknek arra, hogy valaki meghallgassa őket. És ha jobban belegondolok, van ennek jó oldala.is. Mert addig amíg magukkal vannak elfoglalva, egész biztos nem jut eszükbe velem törődni. És ez mindent megér! ...Mert ha valamire nem vágyom, hát az, hogy valaki megkérdezze, hogy én hogy vagyok?! Akkor már inkább hallgatom tovább a fájdalmas történeteiket, a kicsinyes problémákat, az összeesküvés elméleteiket. Hagyom, hogy sorolják, aztán mikor végre kipanaszkodták magukat, végre hagyjanak békén....