Úgy alakult, hogy 10 békés, itthon töltött nap után, pár órára be kellett mennem a munkahelyemre. Nem volt különösebben ellenemre, gondoltam, még jó is lesz találkozni pár emberrel. Persze nem hagyhattam figyelmen kívül a többieket sem, de minden ellenére, ha nem is a legnagyobb lelkesedéssel, de nyugodtan indultam el. Na, ez a nyugalom kb. a bejárat megpillantásáig tartott. 

   Erőt vettem magamon, és megpróbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz: Csak pár munka nélkül eltöltött óra, utána folytatódhat a szabadság, ráadásul egy jónak ígérkező ebéd vár rám, igazán nincs miért stresszelnem. Ment is egész addig, amíg az első beszólás el nem hangzott. Nem, nem hozzám szólt, nem is rólam, de egy pillanat alatt visszarántott a valóságba. Tudtam, attól, hogy én nem dolgoztam, attól, hogy az én napjaim irigylésre méltó nyugalomban teltek otthon, semmi sem változott bent. Sőt, a remélt vagy épp félt változások szele még inkább megerősítette a feszültséget, a bizalmatlanságot, a támadásokat és az önkéntelen védekezéseket. Mindenki tart valamitől és valakitől. Mindenki óvatosan méregeti a másikat, vajon "kinek az embere? "

    Pár óra....Ennyi elég volt, hogy az utóbbi napok nyugalmában elkényelmesedett idegeim pattanásig feszüljenek, a gyomromban újra érezzem a régről oly' jól ismert görcsöt. Pár félfüllel elcsípett mondat elég volt, hogy mindennél biztosabban tudjam, nem akarok itt lenni... Nem akarok senki embere lenni...Mert ennek, itt, sosem lesz vége....