" Pár órás kislányt tettek a kórház babamentő inkubátorába " - olvassuk a hírt az újság címlapján.

  "Hogy tud ilyet tenni egy anya! " - háborodunk fel, nagy egyetértésben. Ösztöneink mondatják velünk, hisz' minden anya foggal-körömmel ragaszkodik gyermekéhez. Ember, állat egyaránt. Nem tudjuk elképzelni, hogy van olyan helyzet, amikor ez az egyetlen megoldás. Nem is keresünk mentséget, mert úgy érezzük erre nincs értelmes magyarázat. Persze örülünk, hogy nem a kuka mellé tette, de mégis felelőtlenségről, szívtelenségről beszélünk. - Miért nem védekezett? - kérdezzük naivan. Hiszen nagyon jól tudjuk a statisztikákból, hogy hiába tudják a nők, hogy a babát nem a gólya hozza, a nem tervezett terhességek száma évente több tízezer. Szerencsére közüllük sok babát szeretettel várnak ha már így alakult, de fájdalmasan sokan vannak akik nem születhetnek meg. Ez a kislány megszületett!!!.. Persze rögtön felmerül a kérdés, miért, ha nem akarta? Nem tudni...Talán csak felelőtlenül nem törődött a terhességével. Talán nem vette észre időben. Vagy nem volt pénze, reménykedett, hogy majd a sors megoldja. De lehet, az elején még örült is neki, csak másképp alakult az élete. Vagy csak nem akarta, nem tudta megölni az aprócska magzatot...Annak ellenére, hogy tudta, sokkal kisebb vihart kavart volna, hisz' asszonyok százai teszik azt nap mint nap. De őszintén, vajon az tényleg jobb megoldás lett volna???

   S ha már hónapokig nevelgette pocakjában, kitéve magát a gyanús méregetéseknek és találgatásoknak, akkor miért nem szülte meg biztonságban a kórházban és adta oda egy csodára váró családnak? - kérdezhetjük jogosan. Talán félt a megbélyegzéstől. Azt remélte, ha senkinek nem beszél róla, az olyan, mintha meg sem történne. Talán úgy érezte, nem tudná elviselni, ha mások is tudnának róla, ha kérdezgetnék. Épp elég élete végéig cipelnie ezt a keresztet, épp elég önmaga előtt elszámolni a tettével....Talán... Nézünk értetlenül...Nem is akarunk belegondolni, hány átvirrasztott éjszakát sírt végig a gondolattól, hogy a saját gyermekét, őt, akit a szíve alatt hordott kilenc hónapig, nem fogja látni felnőni. S mikor elbújva a figyelő szemek elől, ösztönös mozdulattal megsimogatta a gömbölyödő hasát, ő is ugyanolyan szeretettel gondolt a picire, mint a többi anya. És amikor megszületve magához ölelte, mekkora fájdalom lehetett tudni, hogy soha többé nem ölelheti meg? S mekkora harc dúlt a lelkébe, mikor kabátja alá bújtatva, a testével melegen tartva elvitte a kórházhoz, majd jobb sorsot szánva neki, egy kismackót örökül hagyva betette az inkubátorba?...Mekkora erő kellett hozzá?  Nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy milyen körülmények között fogant, milyen családba, hányadik gyerekként született, milyen sorstól akarta megkímélni az anyja. Hányszor kapaszkodott egyetlen vigaszaként a hitbe, hogy "Jobb élete lesz így! " ...Mert mind ezt reméljük!...Ő is...

   Ezernyi kérdés kavarog bennünk..Lehetetlen megérteni. Vagy nem is akarjuk?... Mindannyian úgy érezzük, mi képtelenek lennénk megtenni. Mi bármiről képesek lennénk lemondani a gyerekeinkért....Bármiről....Csak róluk nem. Még egy számukra jobb élet lehetőségéért sem...