2014. feb 16.

Utolsó séta

írta: Gray mouse
Utolsó séta

   Ragyogó napsütésben, lassú léptekkel sétáltam fel a hídra. Jobban megfigyelve a toldott-foldott aszfaltot, a kitüremkedésekkel teli járdát, a korlátot melyet nem kímélt az időjárás, nem volt kétséges, bizony tényleg kiszolgálta már az idejét ez a híd. 1618277_712403125459619_2101809571_o.jpg

  A HÍD, ami hosszú éveken keresztül kötötte össze, de egyben meg is különböztette a két oldalán élő embereket egymástól. - Jaminai vagyok! - mondták büszkén az ott lakók, mintha ez valami kiváltságos helyzet lenne. -Tudod, az a jaminai...- mondták a " városiak", mintegy minősítésként. S lássuk be, többnyire nem pozitív jelzőnek szánták. Gyerek voltam még, nem nagyon értettem miért ez a különbségtétel. Talán azért, mert soha nem éreztem magam jaminainak. Talán azért, mert Jaminának a város felőli szélén laktunk. De igazi városi lány sem voltam! Visszagondolva, talán pont itt kezdődött az a kettősség, ami végig kíséri az életem. Talán ez a gyökértelenség az, ami miatt sokáig a hídon, mindig valahol útközben éreztem magam a legjobban...

   Felérve a híd legmagasabb pontjára, messze elkalandozott a tekintetem. Gyerekkorom színhelye tárult elém...Könnyes szemmel pillantottam meg a szülői házat, ami már csak az emlékek őrzőjeként, magárahagyottan harcol az enyészettel. Feltörtek az emlékek, mikor esténként izgatottan vártam a kapuban, hogy megpillantsam apukám messziről is felismerhető, jellegzetes járását, integetve szaladjak elé, hogy mire leér a hídról, örömmel ugorjak a nyakába. S a lábamban éreztem a lépcsőzés fáradtságát, ahogy az egész napos tanulás, edzés után még meg kellett másszam a hidat. Óóóó, de nem szerettem. Nem volt olyan nap, hogy ne vágytam volna mozgólépcsőre! És éreztem a görcsöt a gyomromban, hogy vajon mi vár rám, ha hazaérek?! Kavargott bennem a félelem a rossztól, és a remény, a vágy egy nyugodt, kellemes, beszélgetős estére.. Ahogy álltam a híd közepén, sok-sok érzés tört reám. Rengeteg érzés, gondolat ismerője volt ez a híd. A megkönnyebbülésé, amikor magam mögött hagyva a gondokat szabadultam el pár órára a "városba". És az örömé, hogy hamarosan hazaérve végre feltehetem a karcosra hallgatott bakelit lemezem az ócska kis lemezjátszóra, és egész napos csend után végre hallgathatok egy kis gyógyító zenét. Tanúja volt szerelmes csókoknak, és fájó szívű búcsúzkodásoknak....

   Ott álltam a híd tetején, irigykedve néztem a végtelenbe futó síneket...Hányszor jöttünk ide fel csodálni a vonatokat! Öregségem bizonyítéka, hogy én még láttam a régi, hatalmas fekete gőzösöket, és kíméletlenül járta át a sűrű, kormos füstje a tüdőmet és a ruhámat. Emlékszem az ámulatra, mikor megláttam az első dízelt, a végtelen hosszú hálókocsis expresszeket. Az autószállító tehervonatok látványa mindig lenyűgözött, és a komló gyomorforgató szaga, soha nem feledhetően égett bele az orromba. 

   Hátam mögött épp megpihenni készült a nap, mikor elindultam hazafelé. Fájó pillantást vetettem szüleim mostani otthonára. Alig pár száz méterre az életük helyszínétől, ebben a hatalmas temetőben tértek örök nyugovóra. Abban a  temetőben, amely nem törődve a haladó korral, átépítésekkel, felújításokkal, ezernyi emléket őrizve, milliónyi könnycseppel áztatva terül el a régi híd tövében. S megnyugtató a tudat, hogy itt fog állni akkor is, amikor a híd az összes emlékemmel együtt eltűnik a semmibe...Itt fog állni akkor is, amikor felépül az új híd a maga saját, új emlékeire várva. Az új híd, ami hitem szerint már minden megkülönböztetés nélkül, csakis összekötni fogja az embereket...A híd, amin már nincs miért átmennem....Mert minden, aki, ami fontos, már ezen az oldalon van...

Szólj hozzá