Az idővel állandóan csak a baj van! Van, hogy fájdalmasan vánszorgónak érezzük, s van, mikor versenyt futunk vele. Egyet azonban mindig észben kellene tartanunk, azt, hogy véges....Épp ezért jó lenne okosan bánni vele! Sokszor olyan jó lenne ha valaki vagy valami jelezné, hogy mikor jött el az idő az életünkben egy-egy fontos lépés megtételére. Mert sokszor tudjuk, hogy mit kellene tennünk, de halogatjuk, arra gondolva, lesz még rá időnk. El akarunk menni a végső pontig, amikor bizonyosan érezzük, hogy na, most.... Aztán persze többnyire már csak utólag visszanézve látjuk, hogy bizony már rég elmentünk az " idő " mellett.

    Mikor Apu meghalt, sokáig vádoltam magam, hogy el sem búcsúztam tőle. Hiába tudtam, hogy nem sok ideje van már, amit közöttünk tölthet, de nem gondoltam, hogy ennyire kevés. De még ha tudtam volna, akkor sem hiszem, hogy elérkezettnek éreztem volna az időt a búcsúra. Az ember mindig hisz egy újabb napban, egy újabb találkozásban. Ha elkezdek búcsúzkodni, úgy tűnt volna, hogy feladtam. Azt reméltem, ott leszek vele az utolsó órában, és majd akkor, ott...Hát az idő eljött, és én nem voltam ott....

   Mikor évekig készültem változtatni az életemen, azzal intettem magam türelemre, hogy van még időm, lesz még időm boldognak lenni....Hiába mondta a barátnőm, hogy miért akarok még rossz éveket az életemben, volt már éppen elég, én vártam az egyértelmű jelre, hogy "most jött el az idő".....Aztán visszanézve láttam, hány kárba veszett évembe került a döntés halogatása, már láttam, hogy sokkal korábban eljött az ideje. Persze nyugtattam magam, hogy így legalább nyugodt lelkiismerettel, bízva a döntésem helyességében léptem, de azt gondolom, nem lett volna ez másképp akkor sem, ha korábban teszem meg, mindenféle okokra hivatkozó halogatás helyett. Viszont sok-sok fájdalmas emléktől  kíméltem volna meg magam és a gyerekeimet, ha időben lépek.

    Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy érezzük, valaminek történnie kell, valami nem jó...Legyen az munkahely, szerelem, vagy csak egy álom kergetése ....De várunk. Nem akarjuk feladni, küzdünk, mert reméljük, nem hiábavaló a küzdés. De van, hogy elbizonytalanodunk, lehet csak a félelmünk a változástól okozza a görcsös ragaszkodásunkat? Lehet, hogy már rég el kellett volna engednünk a dolgot?  Várjuk a megfelelő pillanatot, amikor már biztosan tudjuk, mi a helyes lépés.  Csak vajon észrevesszük mikor jön el az "idő"?  Amikor ki kell mondani, hogy eddig, s ne tovább?! Hogy ne hagyjuk magunkat kihasználni, vagy ne pazaroljunk el újabb éveket...

   Igen, jó lenne valami segítség.....Mert így, sötétben tapogatózva keresgéljük a megfelelő pillanatot, miközben igazából magunk sem tudjuk, mi a kevésbé rossz....Átlépve a határt, utólag bánkódni, hogy miért nem léptünk idejében, holott tudtuk, hogy kellene? Vagy idő előtt kiszállni, és örökös kétségekkel küzdeni, mi az amiről lemaradtunk az esetleges korai döntés miatt.....