Gyakran zárunk le egy meddő vitát ezzel a mondattal. Van, hogy alaptalan rágalmazáskor, mikor már minden észérvből kifogytunk, jobb híján legyintünk egyet, és továbbállunk azt gondolván, ő biztos ezt tette volna, azért feltételezi rólunk is, így őt minősíti a vád. És tényleg igaz, az ember a maga értékrendje szerint ítél meg helyzeteket, tetteket. A hazug nehezen képzeli el, hogy valaki is őszinte lehet, és a tolvaj is azt hiszi, mindenki ott lop ahol csak tud. És lehetne sorolni a végtelenségig. De ha mindenki érzi, tudja, hogy az emberek önmagukból kiindulva mondanak és tesznek dolgokat, akkor miért nem feltételezzük, hogy nem csak a rossz terén, hanem minden helyzetben okkal beszélnek, viselkednek úgy, ahogy?

   Engem sokszor vádoltak már azzal, hogy magamnak való vagyok, közömbös, érdektelen vagyok emberek iránt. Sosem értettem, mert az gondolom, igen nagy empátiával rendelkezem. DE!!!  Még ennél is nagyobb bennem a tapintat, amivel az emberek felé fordulok. Nem szívesen kérdeznék meg bármi olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hoznám a másik embert. Nem faggatnám arról, amit úgy érzek, nem akarna elmondani, vagy azért mert fájdalmas emlék, vagy csak egyszerűen nem tartozik másra. Ha szeretne beszélni róla, majd elmondja.

    És igen! Tényleg magamból indulok ki. Mert én is azt szeretném, ha az emberek így állnának hozzám. Majd én tudom....Ha el akarom mondani, majd elmondom. Ha szeretném ha tudnák, ha elég erőt és késztetést érzek majd magamban, akkor majd beszélek róla. Ha úgy gondolom, érdemes arra egy gondolat, egy esemény, hogy beszélgetés tárgya legyen, majd előhozakodom vele. De ha nem teszem, annak oka van. Vagy az, hogy nem olyan fontos, vagy csak túl személyes, esetleg sok energiámat venné el az újra és újra átbeszélés. De lehet, csak egyszerűen nincs kedvem kitárulkozni az adott ember előtt. Igen....Én ha tapintatos vagyok, az azért van, mert ezt várnám a többiektől is velem kapcsolatban....

  Persze tudom, nem vagyunk egyformák. Épp ezért, ha valaki kíváncsian fordul felém, többnyire a jószándékot látom benne, és nem érzem, s főleg nem éreztetem vele, hogy tolakodó. Elkönyvelem, valószínű ő ilyen... Nehéz beleélni magunkat más emberek helyzetébe, még nehezebb átérezni az érzéseit. De nem is kell ezt túlbonyolítani. Egyszerűen figyelnünk kell, ő hogyan viselkedik másokkal, mert valószínű azt várná el tőlünk. Aztán vagy hozzáidomulunk, vagy sem, az már a mi döntésünk. Így vagy megtaláljuk a közös hangot, vagy nem. Hát ilyen egyszerű ez. Csak egy kis odafigyelés kell...ítélkezés helyett.